December || Minsung

~12~

Vége a koncertnek.

Minden tökéletes volt. A színpad, a hangulat, az összhang a tagok közt, de legfőképp a Minho és köztem történt pillanatok. Amit nem csak a stayek, de még én is imádtam. Csodálatos volt.

Már a színpad melletti lépcsőkön haladunk le a staffhoz, hogy levegyék a mikrofonokat. Amint végeztek odarohantam Minho-hoz, hogy megköszönjem neki ezt a csodás estét, majd meg is öleltem.

De ő... Ellökött...

-Ez már nem a színpad Jisung. - a lökés erejétől a földre estem és onnan hallgattam végig szavait.

-De hisz... Azt mondtad kedvelsz... - mondtam remegő hanggal.

Minho hangos röhögésben tört ki a többi taggal együtt. Egy körben álltak felettem és csak bámultak rám utálkozó tekintettel.

-Ezt most komolyan mondod? - szólalt meg végül Minho, aki még mindig fuldoklott a nevetéstől. - Még mindig nem tudod mi az a fanservice drágám? - leguggolt hozzám és államat megemelte egyik hosszú ujjával. - Te tényleg azt hitted, hogy ilyet mondanék? Ráadásul pont neked? - tisztán lehetett hallani a gúnyt a hangjában. - Egy hajléktalannak nem kellenél, nem hogy nekem. - erre a többiek is még hangosabb vihogásban törtek ki és ismételgették az elhangzott mondatot egymás után.

Egy hajléktalannak sem vagyok elég jó...

A könnyeim utat engedtek maguknak, forró és halvány vörös csíkot hagyva maguk után.

-Nézzétek még sír is! - ujjal mutogattak rám, mint valami ocsmány festményre egy galériában, ami nem illik a többi közé. Kitűnik, mert nem ugyanolyan, mint a másik hét. Nem vagyok sem tehetséges, sem pedig szép. Az alakomat szégyellem, nincs rajta mit mutatni. Utálom a mosolyom és a nevetésem, ezért akarva akaratlanul arcom eltakarom.

-Nem vagy közénk való. Próbálkozhatsz akármilyen keményen, sosem leszel elég jó senki számára. - a talaj alólam szinte teljesen eltűnt. Csak zuhantam és zuhantam a feneketlen mélységbe. Felnézve még mindig láttam a tagok önelégült, undorodott arcát.

Hirtelen riadtam fel szörnyű álmomból. Még mindig fülemben cseng szánakozó nevetésük. Nem akar megszűnni.

Hiába tartja úgy a mondás, hogy jobb félni, mint megijedni, ez egy hazugság. Félve leélni az életed? Nincs annál rosszabb. Mindennap azon gondolkodni, hogy vajon mikor rakják ki a szűrödet és vágják az arcodba, hogy már nem kellesz nekünk?

Az élet hatalmas pofonokat osztogat a semmiből. A sötétből csap le, s belülről emészti fel gyönge áldozatait. Van aki nem bírja a nyomást, aki inkább feladná, mintsem küzdjön, s vannak a túlélők, akik mindig felállnak a padlóról és mennek megállíthatatlanul előre az életben. Mindig is irigyeltem az ilyen erős embereket.

Én sajnos nem tartozom közéjük...

Felültem az ágyon, s kimásztam negatív gondolataim óceánjából, bár ahogy kinyitottam szemeimet nem láttam mást, mint feketeséget. Akárcsak a jövőmbe csöppentem volna. Körbetapogattam az egész ágyat, hiába, hisz már nem volt mellettem senki.

Mégis hány óra van? Mennyit aludhattam?

Kimásztam az ágyból és a lámpakapcsoló után kutattam. Miniméterenként haladtam előre, kezeim magam előtt tartottam, mint egy múmia, nehogy nekimenjek valaminek. Eljutottam az ajtóig, ami zárva volt. Mellette kezdtem el a falat tapogatni, míg megtaláltam, amit kerestem. Felkapcsoltam a lámpát, amitől szemeim káprázni kezdtek. Mindent színes foltok díszítettek, mint amikor kiskoromban belenéztem a napba.

Visszaemlékezni a gyerekkor boldog pillanataira a legjobb. Imádok nosztalgiázni.

Körülnéztem a szobában egy órát keresve. Az ágy felett találtam is egyet, ami hajnali ötöt mutatott. Egész sokat aludtam.

Lekapcsoltam a lámpát és hallkan nyitottam ki az ajtót. Az emeleti folyosón valamennyivel világosabb volt, mivel nem volt lehúzva a redőny az ablakokon. A korlátot szorítva mentem le a lépcsőkön, biztosra akartam menni, hogy nem zuhanok le és nem nyalom fel a padlót.

A nappaliból halvány fények és halk hangok szűrődtek ki. Amint leértem, megpillantottam, hogy a tv van csak bekapcsolva, de Minho sehol. A kanapéhoz sétáltam, ahol megtaláltam azt a személyt, aki után kutattam. Sőt Nem csak Minho-t, de még a három macskáját is ugyanazon a helyen véltem felfedezni. Soonie Minho mellkasán, Doongie a feje fölött, Dori pedig a lábai között feküdt.

Olyan aranyosak.

Automatikusan nyúltam volna a telefonomért, de az nem volt a zsebemben. Körülnéztem és hál istennek csak az asztalon hagytam. A lehető leghalkabban vettem magamhoz a tárgyat és nyitottam meg a kamerát. Szinte minden létező szögből készítettem egy képet erről a négyesről. Hihetetlen mennyire szeretik a macskák Minho-t. Mindig van a táskájában cica nasi és ha az utcán találkozik egy macskával odamegy hozzá és ad neki a snackből. Rengeteg képem van, ahol Minho éppen guggol az utca kellős közepén egy macska előtt és eteti az állatot,  miközben persze a járókelők nem győzik kikerülni.

Az emberek azt hiszik róla, hogy egy rideg és bunkó személy, de nem az, egyáltalán nem. A külső nem minden. Az egyik legértékesebb ember az egész földön, hatalmas nagy csodálatos szíve van, bárkinek bármikor segít. Nem értem hogy nem lehet szeretni őt, sőt van aki egyenesen utálja. Képtelen vagyok felfogni hogyan gondolkodnak az ilyen emberek.

A fiú elé sétáltam és leguggoltam vele szemben. A szép kis arcát kezdtem el kémlelni. Lassan emeltem a kezem Minho pofijához és finoman végigsimítottam rajta.

Az összes gondodat cipelném helyetted, csak hogy mindennap láthassam a gyönyörű felhőtlen mosolyod.

Igyekeztem minél halkabban felállni, nehogy felkeltsem Minho-t. Még a tegnapi érkezésünkkor véltem felfedezni egy üvegajtót, ami valószínűleg a hátsókertbe vezet. A konyha melletti folyosón végigsétáltam és elhúztam az átlátszó ajtót. A friss és hűvös szellő hirtelen csapta meg testemet, amitől kissé megborzongtam. Lehet nem volt a legjobb ötlet decemberben éjszaka egy szál pulcsiban és melegítőben kimenni a szabad levegőre. De vissza már nem megyek, ha megfázok? Így jártam.

A kert gyönyörű volt. Lámpásokat használtak a hely kivilágításához rendes lámpák helyett, ami sokkal otthonosabbá és hangulatosabbá tette a helyet. Egy faparkettán lépkedtem végig, amin rengeteg cica játék és egy hatalmas hintaágy is helyet foglalt. Falépcső vezetett le a kert füves területére. Az udvar jobb sarkában egy kis faház helyezkedett el, amiben valószínűleg a kerti holmikat vagy ritkán használt eszközöket tároltak. A fészer mellett egy hatalmas egekbe nyúló fa gyökerezett, ami nyáron biztos ezerszer szebb látványt nyújt. A kerítés mentén virágültetvények hada sorakozott, legalábbis azoknak a maradványai.

El tudnám itt képzelni a nyaram. Egész nap itt kint ülnék a hintaágyban, olvasgatnék, esetleg zenét vágnék vagy hallgatnék, sorozatot néznék Bármit amit az ember el tud képzelni. Vagy lehet csak csöndben ücsörögnék, élvezném a madarak csicsergését és számolnám az égen elhaladó bárányfelhők áradatát.

Milyen szép kis álom ez. Remélem nyáron majd megint itt lehetek, ha egyáltalán lesz olyan számomra, hogy nyár.