December || Minsung

~14~

Ötnél már abbahagytam a számolást... Nem is tartottam sok értelmét folytatni, meg hogy őszinte legyek a világomat se tudom már. Mintha... fejjel lefelé járnám a Holdat az űrben vagy a Hold járna engem az űr körül. Hmm... Jó kérdés. Ilyen felvetésekkel kéne foglalkoznia a tudósoknak. Igen, egyértelműen nincs jobb dolguk.

Még én a Holddal és az űrrel voltam elfoglalva, addig egy körülbelül velem egykorú srác ült le mellém. Kikért magának egy italt majd felém fordult egész testével. Meg kell hagyni izmai vannak ennek a kis helyes fickónak. Ja és mondtam már, hogy jóképű? Mintha már említettem volna...

-Egyedül vagy itt? - kérdezte mély hangjával, mely másodpercek alatt két dimenzióval odébb repített eme hatalmas univerzumunkban. Végül kicsit habozva, de igennel válaszoltam. Egy hideg kezet éreztem meg combjaimon, akármennyire is akartam ellenkezni a szívem mélyén, mégsem tudtam nemet mondani és otthagyni. - Meghívhatlak egy italra kedves...

-Jisung, Jisung-nak hívnak. - válaszoltam teljes magabiztossággal.

-Örülök a találkozásnak Jisung, én Jaesol vagyok. - kedves, szívet melengető mosolya van, mely pillanatok alatt elvarázsol. - Meghívhatlak egy italra? Bár ahogy látom nem most kezdted. - nevette el magát. Milyen aranyos nevetése van, mint egy kisgyereknek, aki mindennek örülni tud. Válaszul bólintottam egyet, s már hívta is a pultost. - 1 dry martini-t szeretnék kérni. - mondta a bártendernek, aki rögvest munkához látott. - Na és hogyhogy egyedül, kedves Jisung? - kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.

-Túl sok minden történik mostanában... Eredetileg ide sem egyedül jöttem volna, mármint nem is egyedül jöttem, de úgy érzem magam. - igyekeztem minél józanabbul válaszolni, már egyáltalán, ha lehet így fogalmazni.

A keze még mindig combomon pihent, addig ameddig a pultos ki nem hozta az italt. Megköszöntem ezt a kedves gesztust, mire a telefonom csörögni kezdett. Ki lehet az ilyen későn?

Elővettem zsebemből a telefonom és a képernyőre pillantottam. Anya az. Rögtön a legrosszabbra gondoltam, ezért gyorsan elnézést kértem és odébb húzódtam. Alig álltam remegő lábaimon, s a hányinger is rám tört. A pultba kapaszkodva csoszogtam pár méterrel odébb, majd fogadtam anyum hívását.

-Szia anya! Mit szeretnél? - kérdeztem a legnormálisabb hangnemben, amit jelen pillanatban produkálni tudtam.

-Szia Jisung! Nagyon jó hírem! Apukád állapota stabilizálódott, minden rendben van! - az arcát se kellett látnom ahhoz, hogy megmondjam, ő jelenleg a világ legboldogabb felesége és anyukája. Képtelen voltam megállni a mosolygást, hisz ez nem csak jó hír, hanem fantasztikus!

-Nagyon örülök anya! Vigyázz magadra és apára, nekem viszont mennem kell, szia! - kinyomtam a hívást, majd visszamentem Jaesol-hoz. - Bocsi, muszáj volt felvennem. Elmegyek a mosdóba, 2 perc és jövök. - Jaesol bólintott egyet, én pedig kibicegtem a mosdóba.

Nem volt bent senki, kintről halk zaj szűrődött be, ahogy haladtak el az autók a bár mellett. A tükör elé álltam, s egy falfehér, sápadt hullával találtam szembe magam. Nagyot néztem, amikor megpillantottam a tükörképem. Ennyire pocsékul kinézni... És meg úgyis érezni magad... Ehhez is tehetség kell. Elhesegettem ezeket az okos gondolatokat, s megnyitottam a csapot, hogy hideg vízzel átmossam az arcom. Testem beleremegett a vérfagyasztó, mégis kellemes érzésbe. Megemeltem fejem és a csapnak támaszkodva néztem előre. Pólómba megtöröltem nedves arcom, mire ajtónyitódást hallottam. Jaesol jött be az ajtón. Lassan felém sétált zsebre dugott kézzel.

-Minden oké? - kérdezte selymes hangjával. Egy hang nem jött ki a torkomon, akármennyire is akartam válaszolni. Végül csak egy bólintással feleltem.

Egyre közelebb és közelebb jött felém, még szinte pár centire álltunk egymástól. Finoman fogta meg az államat és fordította maga felé.

-Ilyen szép fiúk nem járkálnak egyedül ilyen helyekre. - arcunk csaknem összeért, államat még mindig tartotta, így kénytelen voltam sötétbarna szemeimbe nézni, amik szinte égtem a vágytól. Szemeivel számat fürkészte, amire rá is tapasztotta ajkait.

Megijedtem... Nagyon is megijedtem.

Pánikba estem, s nem tudtam mit tegyek. Kezemmel próbáltam ellökni magamtól, de mind hiába. Semmi esélyem egy kétszer nagyobb emberrel. Aztán eszembe jutott egy brilliáns ötlet, s ráharaptam a szájára. Hirtelen hajolt el és kapott ajkaira, amiből folyt a vér. Ebben a pillanatban egy másodperc alatt vett 180°-os fordulatot a légkör. Izzott a levegő kettőnk közt, csak sajnos nem épp a jó értelemben.

Dermedten álltam a megtermett fiú előtt, kinek szemében futótűzként terjedő haragot véltem felfedezni. Nem mertem megmozdulni, lefagytam, képtelen vagyok megtenni. Ám helyettem Jaesol nagyon is tudta mit akar tenni.

-Most véged, te büdös ribanc! - nyakamnál fogva megragadott és a falhoz nyomott, igyekeztem a hátammal tompítani az ütődést. Levegő után kapkodtam, éreztem, hogy minden kezd homályossá válni. Minden erőmön azon voltam, hogy oxigénhez jussak, de semmit nem értem vele.

Tehetetlen voltam...

Elengedte a torkomat, minek következtében végre fellélegezhettem, cserébe viszont lefogta két karom. Az erős szorítása miatt felszisszentem, hisz pont a sebes helyeken markolta meg kezeim.

Nyakamat vette célpontba, rá is tapadt, mint egy pióca. Néhol erősen szívta, néhol kisebb-nagyobb harapásnyomokat hagyott. Mondhattam bármit, semmi sem hatotta meg, szavaim miatt inkább csak rosszabb lett a helyzet. Még erőszakosabban préselt neki a falhoz és szorította karjaim. Szemeimből útnak indultak a könnyek, amik kínzó lassúsággal folytak végig vöröslő arcomon. Legjobbnak láttam, ha megadom magam, hisz úgyse tudnék mit kezdeni egy óriással szemben. Számára csak egy senki vagyok. Egy kis törékeny virágszál, akit bármikor, bárhol, s bármilyen körülmények közt magának tudhat. S ezt miért gondolják így? Mert ők erősek. A célpontjaik viszont nem. Könnyű áldozatot választanak, akiket a mélybe döngölhetnek saját vágyaik kielégítése céljából. Undorító férgek.

Egyik kezét levette a karomról és benyúlt a pulcsim alá. Beleborzongtam jéghideg érintésébe. Hasamról lejebb vezette kezeit, mire a nadrágom tetejénél megállt, s kigombolta azt. Ennél pontnál végképp elült rajtam a félelem. Kérleltem... Könyörögtem, hogy ne tegye. Ekkor egy pillanatra megállt, s szemeimbe nézett. Éreztem egy halvány reményt, hogy megáll, s nem nyúz tovább, de a tekintete nem erről árulkodott.

-Innen már nincs visszaút. - súgta füleimbe, majd lehúzta rólam
nadrágom. Egy szál boxerben álltam előtte, a szégyen miatt még ha nem is látszódott, minél kisebbre próbáltam összehúzni magam, s eltűnni a világ felszínéről. Semmi értelmét nem láttam tovább folytatni a harcot. Vannak olyan dolgok, amiket hiába szeretnénk, soha nem fogjuk megkapni. Ilyen az élet... Unfair.

Saját nadrágjához nyúlt és az övét próbálta kikapcsolni. Megszeppenve álltam előtte, hisz tudtam mi következik.

-Ne legyél ennyire rémült, ígérem nem fog fájni. - egy önelégült mosoly jelent meg arcán, s közelebb sétált hozzám. Megragadta két kezem és a hátam mögé az övével összekötette, majd a falhoz préselt. Háttal álltam neki, így nem láttam mit csinál, őszintén szólva nem is akartam tudni. Hirtelen éreztem meg magamban valami keményet, amire egyáltalán nem számítottam. A fájdalom miatt kisebbet felordítottam. - Halkabban, ugye te sem akarod, hogy valaki meghalljon? - suttogta a fülembe, amitől a hideg is kirázott.

Nem akarom ezt tenni... Valaki... Kérem...

Könnyeim megállás nélkül hullottak a földre, még az arcom a falat támasztotta.

Miért pont... Én?