Korkülönbség

39 fejezet

*Szebasztian szemszögéből*

-Egy óra múlva jövünk!-kiabál be Viola a szobámba.
-Hova mentek?-szaladok ki.
-Britanihoz! A szülei elutaztak egy hétre és mi viszünk neki kaját meg ellenőrizzük hogy még nem gyújtotta fel a házat!-viccelődik.
-Hadd menjek én!-csattanok fel magamat is meglepve.
-Nem hiszen hogy ez jó ötlet!-mondja Mike.
-Légyszíves!-süttöm le a tekintetem.-Ez egy esély lenne arra hogy beszélgessünk és talán meg is bocsátana nekem!
-Na jó! Menjél!-harsan fel Viola.-Szerezd vissza az unokahugom.-nyomja a kezembe Britaniék lakás kulcsát és két ét hordót.

20 perccel később:

-Szia Britani!-köszönök be a házba miközben már veszem le a cipőm.-Hoztam kaját! Viola főzött!-beviszem a konyhába a kaját és beteszem a hűtőbe.
-Itthon vagy? Britani?
-Ne szórakozz már!
Elindulok szobája felé.

-Itt vagy?-lépek be a szobába.

És abban a pillanatban összetörik a szívem. Britani ott fekszik az ágyán. A szájából hab folyik és semmi életjelet nem mutat.

-Britani!?-lépek közelebb. Megfogom és megrázzom de semmi. Semmire nem reagál. Ekkor meglátom az üres gyógyszeres üvegeket meg..... levelek. De nincs idő.
Gyorsan hívok egy mentőt.
A szememet marják a könnyeim.
-Szerelmem! Kérlek kellj fel!-ölelem magamhoz.-Ne hagyj itt!
Fel kell hívnom Violát.

-Viola?-zokogok a telefonba.
-Szebasztian mi a baj?
-Britani...-nem tudom végig mondani.
-Mond már el mi van!
-Begyógyszerezte magát!-nyögöm ki de továbbra is sírok.  Már Viola is sír.
-Induljatok el kórházba!-utasítom.-Mingyárt jön a mentő!
A vonal megszakad. Én meg csak zokogok tovább. Az életem értelme pedig élettelenül fekszik az ölemben.
Nem tudom hogyan és miként de nem sokkal később már a mentő autóban ülök. Láttom ahogy Britanit próbálják újra éleszteni. De nem reagál. Hallom a szirénázást de nem érdekel. Csak az arcát figyelem és felidézem amikor még minden rendben volt. Ez az egész az én hibám. Ha akkor nem vagyok hülye akkor még most is boldogan élünk.

Megérkezünk a kórházba. Viola és Mike már ott vannak.

-Utat kérünk! Vigyék a műtőbe!-kiabalja az orvos.
-Uram kérem maradjon itt! Ki kell mosnunk a beteg gyomrát.

Violáékkal leülünk a váróban. Senki nem szól egy szót sem csak sírunk mind a hárman.

2 órával később:

Már Britani szülei is megérkeztek. Mikor egy orvos jön felénk.

-Önnök Britani hozzá tartozói?
-Igen!-csattan fel az anyja.-Hogy van?
-Hát kemény küzdelem volt de életben van!

A szívem ismét életjelet ad. Nem mondom hogy újra dobogna de már mocorog a mellkasomban.

-Be mehetnek hozzá! De kérem egyszerre maximum két ember legyen csak bent nála!

Először a szülei majd Violáék mennek be hozzá majd rám kerül a sor.

Megbeszéltem a többiekkel hogy én ma este bent maradok vele a kórházban.

Mikor meglátom megborzongok. Mindenhonnan csövek lógnak ki belőle.  Közelebb megyek az ágyhoz és leülök a kis székre.
-Annyira sajnálom!-suttogom.
Természetesen még egy jó darabig aludni fog de már velünk marad.
-Tudom hogy most nem hallasz! De én még mindig szeretlek! Egy percig sem éreztem azt hogy nem! És sajnálom hogy te mégis ezt érezted!-ismét elsírom magam.
Megfogom a kezét. És az ágyra hajtom a fejem.
Majd álomba sírom magam. A szerelmem kórházi ágya mellett azután hogy csak pár órája hozták őt vissza nekem a halálból.