sokkal több.

11. fejezet

Egy korházban tértem magamhoz, szörnyű fejfájással. Anya az ágyam mellett ült és olvasott.
-Szia. – szólaltam meg erőtlenül.
-Szia kicsim. – azonnal lerakta a magazint és megfogta a kezem. – Minden rendben van, szólok az orvosnak, hogy magadhoz tértél egy pillanat. – azzal ki is rohant a szobából.
Nagyon hasogatott a fejembe, nem bírtam felkelni az ágyból. Körbe néztem, és azonnal elgondolkodtam mi is történt.
Uram Isten! Reed!
Én tehetek mindenről, amit a fejéhez vágtam, nem volt tőlem fair, nem érdemelte meg. Mi lehet vele? Vajon jól van? Aggodalom lett úrrá rajtam.
Anya vissza is tért a kórterembe és hozott magával egy idősebb orvost.
-Üdvözlöm Mia. Dr. Bruce vagyok. Hogy érzi magát?
-Jól vagyok, nagyon hasogat a fejem, de azon kívül nem érzem, hogy baj lenne.
-Ezt örömmel hallom. Kérem kövesse az ujjam. – azzal feltartotta az egyik kezén a mutató ujját a másikkal meg egy kis lámpával világított a szemembe, én engedelmeskedtem és követtem az ujját. – Nagyszerű. Emlékszik m történt?
-Azt hiszem. Nagyon zuhogott az eső és Reed hiába ment lassan elvesztette az irányítást az autó felett. – azt a részt kihagytam, hogy feldühítettem és minden az én hibám.
-Igen, így van. Nem látok neurológiai elváltozást, a CT sem mutatott ki semmit. Enyhe agyrázkódást szenvedett, amire pihennie kell. A fejfájására írok ki egy fájdalomcsillapítót, ma este még bent tartanám megfigyelésen a biztonság kedvéért, viszont holnap haza engedjük, ha nem lesz semmi probléma.
-Köszönöm Doktor Úr.
-Nem kell köszönni Mia, ez a dolgom. – mosolygott rám.
-Nagyon hálásak vagyunk Doktor Úr. – mondta neki anya és kezet rázott vele, majd a doktor távozott is.
-Jaj kicsim úgy aggódtam értetek. Amikor felhívtak, hogy balesetet szenvedtetek azonnal rohantam ide, Daniel is azonnal eljött a tárgyalásról. Ő most Reeddel van. Kicsim, tényleg ez történ vagy volt még valami? – anya átlátott rajtam.
-Anya, mindenről én tehetek. Összevesztünk megint Reeddel és mindent a fejéhez vágtam, azt is, amit nem kellett volna és ő csak dühös lett rám ezért gyorsabban ment a kelleténél, majd megcsúsztunk és. – nem tudtam végig mondani, mert előtte volt az egész veszekedésünk Reeddel. – Az egész az én hibám anya. – patakokban folyt a könny a szememből, nem tudtam abbahagyni a sírást, de nem is akartam. – Reed, hogy van?
-Nem tehetsz semmiről sem kicsim. Ne gondold ezt a butaságot! – simította meg az arcom. – Jól van, neki nem esett baja. Kivizsgálták, ő eszméleténél is volt, amikor behozták. Lett pár zúzódása, meg felszakadt a szemöldöke azt összevarrták, de kutya baja ezen kívül. Ne aggódj miatta. – mosolyodott el. – Ő viszont nagyon aggódott érted, ami azt illeti nem is hagyott magadra míg ide nem értünk. Nem hagyta magát még megvizsgálni sem. Nem láttam még ilyen idegesnek. Mi van köztetek Mia? – basszus ennyire nem lehet nyilván való, hogy vonzódok hozzá.
-Semmi anya, még is mi lenne?!
-Nem tudom kicsim, csak kérdeztem. Mert nem úgy aggódott érted, mint egy báty a hugáért, hanem inkább, mint. – anya elharapta a mondat végét, de érdeklődve figyelte a válaszomat.
-Anya ugyan már! – csattantam fel, azt éreztem, hogy nincs igaza, pedig tudtam, hogy én, hogy érzek Reed iránt.
-Ne zaklasd fel magad csak kérdeztem. Tudod nekem Daniel nagyon fontos, és tudom, hogy neked nagyon nehéz itt, de szerintem meg tudnánk szokni, ha itt maradnánk végleg. Nem gondolod?
-Mire célzol anya? – nagyon furcsa volt anya viselkedése.
-Csak arra, hogy ha maradunk tényleg egy család leszünk. Nekem hirtelen lesz öt gyerekem és neked lesz még három testvéred Lilyn kívül.
-Mostoha testvérem. – kiemeltem ezt a mondatot, hogy ne érezze azt, hogy egy igazi család leszünk.
-Igen Mia, mostoha testvérek, de attól még testvérek.
-Bökd már ki mit akarsz. – parancsoltam rá.
-Nem így akartam elmondani, de ami azt illeti tegnap este Daniel megkérte a kezem.
-Micsoda? És te mit mondtál? – megdöbbentett ez a hír, szóval ennyit arról, hogy ne zaklassam fel magam.
-Természetesen igent. Nagyon szeretem, végre hosszú idő elteltével apád után megtaláltam a boldogságot. – a mosolya őszintének tűnt.
-Az szuper. Örülök nektek. – mosolyogtam viszont ismét sírni tudtam volna.
-Viszont mesélj nekem, min veszekedtetek?
-Már nem lényeges anya. Elcsesztem nagyon. – sóhajtottam.
-Sok mindent elrontunk, de helyre lehet hozni mindent. – kis szünetet tartott, majd folytatta. – Ami azt illeti Mia, annyira sajnálom, hogy hazudtam. Csak meg akartalak kímélni a sok rossztól, ezért úgy láttam jónak, hogy nem mondom el mit is dolgozok mellék állásban.
-Nem szeretnék erről beszélni. Pihenni szeretnék. – azzal nehezen is, de hátat fordítottam anyának.
A könnyeim megint megállás nélkül jöttek. Az én hibám, igaza volt Reednek, nem lett volna szabad közel kerülnünk egymáshoz, csak ártunk egymásnak. Még ki sem békültünk a tegnap éjjeli veszekedésből már bele is kerültünk egy újabb veszekedésbe, és ez lett az ára. Utáltam magam, hogy ezt tettem. Utáltam, hogy sosem bírom befogni a szám. Gyűlöltem ahogy éreztem Reed iránt, nem tehettem meg ezt anyával, újra boldog volt és nem akartam elvenni ezt tőle. Csak magamnak köszönhettem a szenvedésem. Még csak pár napja voltunk itt még is már kész káosz lett az életem.
A sírás abba maradt, a fogaskerekek megálltak az agyamban és csak meredten bámultam magam elé, forgolódtam kicsit végül csak a mennyezetet bámultam.
Anya végig mellettem maradt. Próbált még beszélgetést kezdeményezni, de rájött, hogy nem vagyok vevő rá így inkább csak folytatta az olvasást.
Eltelt pár óra mire Daniel bejött a szobába.
-Mia! Szia! Hogy érzed magad? – oda lépett hozzám és megszorította a kezem.
-Jól, minden rendben. – mutattam egy mosolyt is, hogy higgye el, amit mondok.
-Örülök, hogy ne esett nagyobb bajotok.
-Reed hol van?
-Kint vár, nem akart bejönni azt mondta inkább pihenj, ne zaklasd fel magad. – hát persze, hogy nem akart bejönni.
-Értem.
-Viszont drágám, nekünk mennünk kéne. Haza kell vinnem Reedet, hogy pihenjen és már Ethan és Lily is hívtak, hogy hol vagyunk ennyi ideig. – fordult oda Daniel anyához.
-Én még maradok. – mondja anya, közben rám nézett.
-Miattam igazán nem kell, menj csak haza Lilyhez és nyugtasd meg.
-Biztos vagy benne drágám? – aggódó tekintettel néz rám.
-Persze én úgy is alszok majd egyet meg fekszem. – bólintottam.
-Rendben van, viszont ezt oda adom. A sim kártyád benne van hívj, ha bármire szükséged van! – azzal oda nyújtotta nekem a régi Samsung telefonját. – Tudom csak hívásra alkalmas, ne haragudj nem volt időnk venni neked még egy új telefont.
-Semmi baj anya, tökéletes.
Puszit nyomott a homlokomra, majd kézen fogva kisétáltak a kórteremből.
Csalódott voltam, hogy Reed nem jött be hozzám. Még csak annyira sem méltatott, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Dühösnek kéne lennem rá, amiért még mindig titkolózik, de egyszerűen hatalmas bűntudatom is volt, mert nem volt jogos, hogy olyanokat vágjak a fejéhez. Nem tudtam, hogy kérhetnék tőle bocsánatot, mindenképpen meg akartam tenni.
Éjjel egy óra volt, amikor felriadtam. Le voltam izzadva és kapkodtam a levegőt. Láttam, hogy az infúziós csövet már kivették egyedül a kanül maradt a karomban. Hívtam egy nővért, hogy vegye ki a karomból, amit nem szívesen tett meg, de mivel erősködtem így kivette.
Úgy döntöttem, hogy saját felelősségemre haza megyek, hiába az éjszaka közepe van. Mivel még kiskorú voltam, ilyet nem tehettem csak, ha anya is áldását adta volna rá, ami valljuk be most ki volt zárva. Nem jött volna el az éjszaka közepén, hogy haza vigyen, így ezt az ötletet elvetettem.
Ki kellett találnom valamit, hogy beszélhessek Reeddel. Így arra döntöttem, hogy megszökök a kórházból. A kanült benne hagytam a karomban, nem mertem hozzá nyúlni és biztos voltam benne, hogy anya reggel úgy is vissza fog hozni egy jó nagy adag fejmosás után. Anya hozott be nekem ruhát, azt hitte még ma haza engedhetnek, de mivel nem így lett inkább nem vitte haza, mert jó lesz holnapra, vagyis inkább most a szökéshez.
Az egyik szürke pamut melegítőmet rakta be és a spagettipántos fehér haspólómat, meg egy fehér pulcsit is itt hagyott. Meg kellett várnom a megfelelő pillanatot, hogy egy nővér se legyen a pultnál.
Amikor eljött a megfelelő pillanat, gyorsan kisurrantam. A korház előtt állt pár taxi, beültem az egyikbe és megmondtam a címet.
Húsz perc után, amikor megérkeztünk kifizettem és a taxi el is hajtott. A kocsi feljárón megláttam Reed kocsiját és ledermedtem, félelem lett úrrá rajtam. A kocsival fejre álltunk, látszódott a kocsi tetején. Elhessegettem a félelmem és elindultam az ajtó felé. Oda sem értem anya már ajtót nyitott és nagyon mérges volt.
-Ezt még is, hogy képzelted Mia? – vont kérdőre.
-Nem képzeltem sehogy anya, csak nem akartam ott aludni.
-Nem a semmiért tartanak bent megfigyelésre, ugye tudod?
-Tudom igen, de nem akartam ott aludni kérlek értsd meg. Ígérem reggel vissza vihetsz, de most hadd aludjak itthon.
-Jól van, de reggel visszamegyünk! – azzal bekísért a házba.
Felmentünk az emeletre, én Reed szobájába akartam menni, de anya ragaszkodott hozzá, hogy bekísérjen a szobába.
-Nem kell elkísérni anya, tényleg. Még úgy is elszaladok a mosdóba, majd átöltözök.
-Jól van. Mia szólj, ha bármi gond van jó? Itt vagyok a szomszédos szobában, csak kiabálj és jövök.
-Rendben van anya, de hidd el nem lesz semmi baj. Jól vagyok és csak itthon akartam lenni, a saját ágyamban akartam aludni.
-Hát itt meg mi folyik? – jött ki a szobából álmosan Daniel. – Mia te meg mit keresel itt? – nézett rám csodálkozva.
-A kislányom úgy gondolta, hogy haza jön az éjszaka közepén mert nem akart a kórházban éjszakázni. – fordult anya Danielhez. – Hívtak a korházból, de addigra már Mia itt volt.
-Ez egy borzasztóan felelőtlen döntés volt! – rázta meg a fejét Daniel.
-Igen már megkaptam a fejmosást anyától, meg mondtam holnap vissza vihettek.
-Menj öltözz át és pihenj. Reggel majd beszélünk. -  szólt anya.
-Jó éjszakát. – majd elindultam a fürdőszoba felé, de nem mentem be.
Végig néztem, ahogy anya és Daniel bemegy a szobába, igaz nyitva hagyták a szobaajtót, de ez nem befolyásolta, hogy ne a saját szobámba menjek.
Óvatosan benyitottam Reed szobájába.
-Reed, fent vagy? – suttogtam neki.
Az ablakon szűrődött be egy kis fény, így a félhomályban láttam, hogy az ágyon fekszik és amint megszólaltam fel is kelt félig az ágyból. Semmi más nem volt rajta csak egy boxer.
Mindent elfelejtettem, amit mondani akartam egyszerűen elállt a lélegzetem. Hogy lehet ennyire jó pasi? Lüktető érzést kezdtem érezni a lábam között. Nem lett volna szabad erre gondolnom, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam másra koncentrálni csak a testére, de Reed kizökkentett a gondolataimból.
-Mia! Te meg mit csinálsz itthon? Nem a kórházba kéne lenned? – néz rám döbbenten.
-Ami azt illeti, de ott kéne lennem. Saját felelősségemre megszöktem. – léptem közelebb, hogy anyáék meg ne hallják, hogy itt vagyok.
-Ezt nem lett volna szabad! Nem viccből tartottak bent ezt te is tudod. És ha itthon leszel rosszul?
-Reed, jól vagyok. Semmi bajom egy kis fejfájáson kívül. – leültem az ágya szélére, ő is felült és az ágy támlájához dőlt. Egyszerűen tökéletes rálátás volt az izmos testére, minden porcikájára. Nem tudtam nem észre venni a férfiasságát, azt is próbáltam szemügyre venni, de Reed mindig megzavart. Tudtam, hogy nem helyesek a gondolataim még sem tudtam ellenállni neki.
-Mia, annyira aggódtam érted. Ne haragudj rám. Minden az én hibám. Nem lett volna szabad olyan gyorsan mennem. – lesütötte a szemét, nem kereste a szemkontaktust.
-Reed. – a két kezemmel megfogtam az arcát és felemeltem, hogy a szemembe nézzen. – Semmiről sem tehetsz. Nekem nem kellett volna olyan dolgokat a fejedhez vágnom. Annyira sajnálom, nem akartalak bántani. Annyira sok ez a titkolózás, már nem bírtam elviselni. – csak bámultunk egymás szemébe, nem engedtem el az arcát.
-Nagyon elcsesztem, sajnálom Mia. – levette a kezemet az arcáról és szorosan magához ölelt.
Éreztem a meztelen testét, erősebb lett a lábam közötti lüktető érzés. Beszívtam az illatát, ugyan olyan fűszeres illata volt, mint szokott lenni, odáig vagyok érte.
-Vissza kell menned a kórházba, ez nem játék. – törte meg az ölelésünket.
-Jól vagyok, tényleg. Megígértem anyáéknak is, hogy reggel visszamegyünk. Muszáj volt eljönnöm, hogy beszélhessek veled.
-Miattam jöttél el? – döbbent meg.
-Igen, muszáj volt. Mivel te nem voltál hajlandó bejönni hozzám.
-Igen, mert nem bírtam volna a szemedbe nézni.
-Nem tehetsz semmiről, és nézd a jó oldalát. Semmi bajunk. Bár neked a szemöldököd elég csúnyán néz ki, nagyon fáj? – óvatosan megérintem a halántékát, de figyeltem rá, hogy ne érjek a sebhez.
-Nem vészes, volt már rosszabb is. Neked, hogy van a fejed? Nem szédülsz?
-Nem, minden oké. Kicsit még fáj, de annyi. Jól vagyok. Tényleg.
-Gyere átkísérlek a szobába, pihenned kell.
-Igen, ahogy neked is. Át tudok menni egyedül is, ne aggódj.
-De aggódom, egész végig aggódtam, ha nem vagyok ennyire gyökér akkor nincs ez az egész. Nem tudtam aludni sem, végig csak forgolódtam és rád gondoltam. Mi van, ha nagyobb bajod esik?
-Reed, nem lett nagyobb bajom, itt vagyok, jól vagyok. Nem tehetsz semmiről, ne hibáztasd magad. Alkut ajánlok.
-Mi féle alkut?
-Annyira vagyok hibás amennyire te is, mit szólsz hozzá? Mind a ketten elcsesztük.
-Legyen, de valahogy akkor is hibásabbnak érzem magam.
-Hát ne érezd. – mosolyogtam rá, amit már ő is viszonzott. – Na ezt már szeretem, ha mosolyogsz.
-Mindig mosolyt csalsz az arcomra, bár amennyi boldogságot okozol annyi bosszúságot is. – nevette el magát.
-Hé ezt kikérem magamnak. – azzal oldalba böktem és összerezdült a fájdalomtól. Egyből a számhoz kaptam a kezem. – Basszus Reed. Ne haragudj nem akartam.
-Nincs semmi gond, nem fájt csak kicsit érzékeny.
-Tényleg teljesen elfelejtettem a zúzódásokat. – aggódóan pillantottam rá.
-Nem vészes szépségem, túl élem. – azzal megint rám mosolygott. Annyira de akartam őt, hiába nem lehetett.
-Megyek és lefekszem még mielőtt több kárt okoznék. Jó éjszakát. – adtam egy puszit az arcára.
-Biztos ne kísérjelek át? – csak intettem a fejemmel, hogy nem kell. – Rendben, azért még megölelhetlek egyszer. – ismét bólintottam a fejemmel, de most igent jelezve.
Magához húzott és szorosan ölelt. Nyomott egy puszit a fejem búbjára majd, amikor elengedett csak néztünk egymás szemébe.
A két kezével megfogta az arcomat és magához húzott, a száját a számra tapasztotta. Minden forróság elöntött, vágytam Reedre, az egész testére. Hevesebben kezdtünk csókolózni, a nyelve már körbe járta a számat, a kezével markolta a hajamat, hogy még közelebb húzzon magához, aztán elkezdte a nyakamat csókolgatni, amitől csak még jobban forrt a vérem. Az ölébe ültem, éreztem a kemény, merev férfiasságát. Tudtam, hogy Reed is annyira akarja, mint én. Tudtam, ha most megtörténik köztünk a dolog, akkor innen nem lesz vissza út. Muszáj volt leállítanom magunkat, akármennyire sem akartam, minden porcikám tiltakozott.
-Reed, nem lehet. Sajnálom. – toltam el magam a közeléből.
-Tudom, én sajnálom. Csak nagyon elkapott a hév. – ugyan úgy kapkodott a levegő után, mint én.
-Nem azért nem lehet, mert nem akarom. Nagyon is akarom, de anyáék.
-Tudom. – mondta szomorúan. – Bárcsak másképp találkoztunk volna.
-Sokkal jobb lett volna. – majd leszálltam róla és vissza ültem mellé.
-Azért még maradsz egy kicsit beszélgetni? – meglepett a kérdésével, mert nem hittem volna, hogy ezek után azt szeretné, hogy maradjak.
-Persze. – mosolyogtam rá.
Kényelembe helyeztük magunkat az ágyon. Lefeküdtem mellé és beszélgettünk még órákon át. A baleset révén egy teljesen új oldalát mutatta meg. Mesélt az anyukájáról, az apjáról, hogy nem volt mindig ilyen a kapcsolatuk. Elmesélte a tetoválások történeteit és hogy ezek is meg a piercing is csak azért van, hogy lázadjon az apja ellen. Én is meséltem apáról neki, Seattle-ről, az ottani barátaimról. Majd sok beszélgetés után elnyomott minket az álom, elaludtunk együtt.