29.fejezet

1.7K 47 4
                                    

Amikor a suliba értünk pont akkor szólalt meg a becsengő a nulladik órára. Abbyvel rohantunk a tanterem felé, éppen beértünk még a tanár előtt.
A nap hamar eltelt és nem beszéltem Reeddel, ő sem keresett. Ezek szerint megadta nekem azt az időt, amit kértem tőle.
Busszal mentem haza, mert Abby ment még vásárolni. Hívott engem is de nem volt hozzá kedvem. Reednek pedig nem akartam írni, meg ő hamarabb is végzett, mint én.
Amikor beértem a ház elé Reed akkor szállt ki a kocsiból.
-Te meg hol jártál? – kérdezte.
-Busszal jöttem. Abby még ment vásárolni.
-Miért nem hívtál fel? – észrevettem, hogy megint dühös lett.
-Tudok buszozni Reed, nem kell hozzá sok tudomány. – mondtam gúnyosan.
-Bármi bajod eshetett volna.
-Jaj ugyan Reed, ne legyél már nevetséges. – röhögtem el magam. – Ugyan mi bajom lehetett volna?
-Mondjuk mi van, ha egy olyan fickó mellé ülsz, aki nem hagy békén?
-Mint mondjuk most te? – mivel költői kérdés volt, nem vártam meg a válaszát. – Nem én vagyok az egyetlen női lény, aki tömegközlekedéssel közlekedik.-elindultam az ajtó felé, de az utamba állt, így beleütköztem a mellkasába.
-Beszéljünk Mia. Kérlek. – ártatlanul nézett rám, pedig nagyon is hibás volt, emiatt a kialakult helyzet miatt.
-Idő kell Reed. – nagyon nehéz volt ott hagynom, de ott hagytam és bementem a házba.
Gondolkodnom kellett. Nem azon, hogy folytassam-e a kapcsolatom Reeddel, mert abban száz százalékig biztos voltam, hogy folytatni fogjuk. Azon kellett gondolkodnom, hogy hogyan kerüljük el ezeket a problémákat. Hogyan állíthatnám meg a düh kitöréseit. Ő maga is mondta, hogy akkor kezdődtek a dolgok, amikor az anyukája meghalt. Nem tudja kontroll alá helyezni a dühét és muszáj átgondolnom, hogy hogyan csillapíthatnám le.
Szerettem Reedet, úgy ahogy van, de ha rajta múlna bezárna egy kalitkába egész életemre és mindig tennem kéne, amit mondd csak, hogy ne legyenek dühkezelési problémái. Erre sürgősen megoldást kellett találnom, mert tudtam, hogy ő nem fog és bevallani sem fogja a problémáit.
Elteltek a napok, nagyon gyorsan. Észre sem vettem és már csütörtök este volt és a szobámban ültem. Kiderült, hogy holnap nincs suli, mert a tanárok mennek valami továbbképzésre, így már az első hétvége hosszabb lett.
Abby elhívott egy buliba, de nem volt sok kedvem hozzá. Egész héten úgy járkáltam, mint egy élő halott. Alig aludtam és szinte nem is ettem és ittam. Ami persze feltűnt Abbynek és mondta, hogy bármi baj van neki elmesélhetem, rá számíthatok, amit nagyon köszönök neki, de nem tudtam volna, hogy elmesélni neki a Reeddel történteket.
Reeddel nem beszéltem ez alatt a pár nap alatt. Keresnem kellett volna, de nem tudtam, hogy közelítsem meg a kettőnk dolgát. A suliban figyeltem távolból, nem tűnt szomorúnak, beszélgetett a barátaival és még néha pár lánnyal is, de ekkor felém kapta a tekintetét és elmosolyodott. Sosem tudtam, hogy vissza mosolyogjak vagy mit csináljak, így mindig faképnél hagytam.
Este a szobámba ültem amikor kopogtattak az ajtón. Kivételesen nem szóltam, hogy szabad, hanem felálltam és ajtót nyitottam.
Meglepődtem, amikor megláttam, hogy anya áll az ajtóban, ugyan is vele sem beszéltem a 'családi megbeszéléses' veszekedés óta.
-Hát te? – kérdeztem meglepődve.
-Bemehetnék? – nem válaszoltam, csak elálltam az útból és ő bentebb lépet, majd bezártam az ajtót.
Leültünk. Anya az ágyra én pedig az íróasztali székembe, így egymással szemben voltunk.
-Mi újság veled mostanság? – kérdezte.
-Tényleg az érdekel, hogy mi a helyzet? – vontam fel a szemöldököm.
-Mia, figyelj. – kezdett bele. – Tudom nem beszéltünk mostanság sokat, sőt az elmúlt egy hétben semmit, de az anyád vagyok. Tudni akarom, hogy mi van veled. Bevagy ide zárkózva, nem jársz a sulin kívül sehova. Mi történt az én mindig boldog lányommal?
-Az anyja a képébe hazudott és rengeteg titokra derült fény. – válaszoltam semmitmondón.
-Mia, azért vagyok itt, hogy megbeszéljük a dolgokat. Kérlek ne légy makacs.
Elgondolkodtam, mert én is ezt kértem Reedtől és ő még is kötötte az ebet a karóhoz, így én nem tehettem ezt meg, hiába anyáról volt szó.
-Oké. Mondd, amit szeretnél. – böktem ki végül egy mély lélegzet után.
-Mondd el miért lettél ilyen zárkózott. Mi mindig megbeszéltünk egymással mindent, és most nem is ismerek a kapcsolatunkra.
-Anya hazudtál nekem. Eltitkoltál két baromi fontos dolgot is, ráadásul mind végig neked állt fentebb.
-Elmondtam Mia, hogy mindent értetek csináltam.
-Én sosem kértelek volna arra, hogy táncolj szinte pucéran. Arra végképp nem, hogy hazudj a munkádról. – könnyek gyűltek a szemembe. – Szerinted, ha Lily nagyobb lesz és megtudja ő mit fog hozzá szólni? Mert örülni biztos nem fog.
-Még is honnan tudná meg? – kérdezte.
-Mondjuk megkérdezi, hogy hogyan ismerkedtél meg Danielell. Mit fogsz rá válaszolni? Vagy a szemébe hazudsz egy szép kis történettel?
-Nem fogok neki hazudni, el fogom mondani, ha rá kérdez.
-Oké. – hagytam inkább annyiban. – És apa? – nem hittem el egy szavát sem.
-Mi van apáddal?
-Lily mikor fogja megtudni, hogy apának teljesen új családja van? Ezért hagyott el minket évekkel ezelőtt.
-Ha majd nagyobb lesz, akkor megtudja. Még most kicsi hozzá.
-Jézusom anya. Tíz éves. – Már a fejemet fogtam, de közben kigördültek a könnycseppek. – Hidd el elég nagy már ahhoz, hogy megértse a dolgokat.
-Még nincs itt az ideje, hogy megtudja ezt az egészet. Teljesen összetörne és ezt te is nagyon jól tudod. Nézz csak magadra. – rám mutatott. – Te, hogy viselted, ő pedig csak egy kislány.
Igaza volt ebben az egy dologban. Lily teljesen összetörne, ha megtudná, hogy apa a fiával együtt él boldogan minket meg nem is keres. Az évek alatt annyiszor kérdezett már róla és sosem tudtunk rendes választ adni. Mindig nagyon szomorú volt amiatt, hogy neki nincs apukája, mint az összes többi osztálytársának. Ezért is olyan boldog most ebben a családban.
-Mindent meg fog tudni idővel, ezt meg ígérem. – zökkentett ki anya a gondolataimból.
-Ne ígérj nekem semmit se anya. Kérlek csak az ígéretekkel ne gyere. – már szinte valósággal zokogtam.
Anya felállt az ágyról és lehajolt hozzám és magához húzott.
-Kicsikém. Mi történt veled? – kérdezte aggódva.
Nem tudtam tovább magamban tartani az érzelmeket. Anya ölelt én pedig csak sírtam és sírtam.
Amióta itt vagyunk annyit sírtam, hogy a Niagara vízesés eltörpül mellettem.
Jó pár perc után sikerült megnyugodnom és csak meredten bámultam magam elé. Anya felállt és az ágyra húzott. Az ölébe hajtottam a feje és simogatta a hajam.
-Beszélgessünk úgy, mint régen.
-Attól félek anya, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. Úgy érzem, hogy kettőnk között egy hatalmas nagy szakadék van és nem tudom, hogy helyre lehet hozni ezt a dolgot.
-Mindent helyre lehet hozni, kicsikém. Az a titka, hogy akarni kell. – súgta a fülembe
Ismét egy hosszasabb csönd következett. Közelebb éreztem magamhoz anyát, mint eddig bármikor az itt tartózkodásunk alatt.
-Fiú van a dologban? – kérdezte meg végül.
Nem válaszoltam csak bólintottam egy picit, amit ő persze érzett, mert az ölében feküdtem.
-Reed? – tudtam, hogy sejti a dolgot, de eddig sosem kérdezte én pedig féltem neki mondani.
Ismét csak egy kis bólintás volt a válaszom, nem akartam megszólalni, mert féltem, hogy újra sírásban törnék ki.
-Kicsikém, beszélj hozzám. Így nem foglak megérteni. – kérlelt anya.
Felkeltem az öléből. Felültem és vele szembe fordultam keresztbe tett lábbal és egy párnát az ölembe raktam. Majd pár mély lélegzet után beszélni kezdtem.
-Már amikor feltűnt a reggelinél az első nap akkor felfigyeltem rá. De igazából le is tettem róla, mert rájöttem, hogy bunkó. Minden megszólalása az volt. Nem is érdekelt, vagy legalábbis ezt próbáltam magamnak bebeszélni. – szünetet tartottam, vártam anya reakcióját, de nem szólalt meg, így folytattam. – Aztán az egyik nap elkezdett felém közeledni, ami ellen nem tiltakoztam. – lesütöttem a szemem, nem bírtam anya szemébe nézni.
-Mia, lefeküdtetek? – és feltette a nagy kérdést, amire nem válaszoltam csak bólintottam, de még így is kitört belőle a sírás már megint. Anya azonnal magához ölelt. – Kicsikém. Ne haragudj, hogy nem voltam ott amikor szükséged volt rám.
-Te ne haragudj rám anya. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. – öleltem magamhoz erősebben és közben zokogtam. Nem csak egy kis részem könnyebbült meg, hogy anya megtudta a dolgokat.
-Nem haragszom kicsim. Miért haragudnék? – elengedett és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen. – Ugyan már ne beszélj butaságokat. – letörölte a könnycseppeket az arcomról.
-Nem akartuk szétrombolni ezt a családot ezért is titkolóztunk. – szipogtam.
-Mia, kicsim. Nem azt mondom, hogy elfogadom a dolgot, de meg lehet barátkozni a gondolattal. És nekem csak a gyermekeim boldogsága számít és ezzel Daniel is így van hidd el nekem. Tudod egy jó szülőt csak az érdekli, hogy biztonságban legyen a gyereke és hogy legyen nagyon boldog. Ha te Reed mellet vagy boldog akkor ennek csak örülök. És hogy biztonságban vagy mellette afelől semmi kétségem sincs.– simogatott meg mosolyogva.
-Köszönöm anya. – néztem fel rá.
-Ezt sose köszönd. A kislányom vagy és nekem csak a te boldogságod számít.
Ismét erősen magához ölelt, de már nem sírtam. Egy hatalmas kő, ami a szívemet nyomta, most leesett róla és nagyon jó érzés volt megkönnyebbülni. Azt éreztem egy lépéssel szűkítettük a szakadékot kettőnk között.

sokkal több.Where stories live. Discover now