sokkal több.

31.fejezet

Elaludtam. Arra keltem, hogy a telefonom lemerült ezért azonnal fel is tettem töltőre, hiszen anya lehet már keresett. Amikor felvillant a kijelző akkor még nem volt egy nemfogadott hívásom sem, így megpróbáltam én felhívni anyát, de csak a hangposta szólalt meg. Aggódni kezdtem, hiszen már este fél nyolc volt és anya még nem jelentkezett. Úgy gondoltam, hogy el megyek zuhanyozni meg megpróbálok enni valamit aztán újra felhívom, ha pedig megint nem venné fel, akkor hívom Danielt.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót, hogy Reed meg ne hallja, hogy kimozdultam.
Tíz perc alatt lezuhanyoztam, majd felöltöztem. Felvettem egy fekete melegítő nadrágot és egy fehér haspólót. Próáltam annyira hallkan közlekedni, ahogyan csak lehet, hogy elkerüljem Reeddel való találkozást.
Óvatosan lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak valami szendvicset.
Sikerült mindent teljes csöndben megcsinálnom és sikerként könyveltem el, hogy Reed még nem vett észre.
Nem akartam vele találkozni, nem volt mit mondanom számára nem akartam még csak tudni sem a létezéséről, de ez sajnos már lehetetlen volt, így csak az elkerülés volt lehetséges.
Amikor készen lettem a szendviccsel úgy döntöttem, hogy átsétálok a nappaliba és bekapcsolom a tévét, de csak nagyon hallkan.
Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Váltogattam a csatornák között, mert nem találtam semmi értelmeset, de ekkor hirtelen csörömpölést hallottam az ajtó felől.
Egyből oda is kaptam a tekintetem. Reed lépett be az ajtón, ami teljesen ledöbbentett. Abban a hitben voltam, hogy itthon van fent a szobájában, így mind hiába volt, hogy csöndben osontam minden hova, mint valami betörő.
Amikor felfogtam, hogy itt van előttem akkor eldobtam a távkapcsolót és otthagyva a szendvicsemet is elindultam az emeletre, de Reed az utamat állta.
-Elengednél? – kérdeztem úgy, hogy nem is néztem rá. Féltem, ha ténylegesen rá nézek akkor elgyengülök és ismét sírásban török ki.
-Beszélnünk kell. – lépett hozzám közelebb, de én azonnal hátráltam.
-Nem, nem kell.
-Mia, kérlek. – megfogta a kezem, de egyből elrántottam és ellöktem magamtől.
-Mire kérsz Reed? – kiabáltam – Még is mire kérsz? – pillantottam fel rá.
Ekkor megláttam, hogy a szája fel van repedve és a szeme alatt lila folt van.
-Mi történt veled? – kérdeztem aggódva, de nem mutattam ki annyira.
-Nem érdekes. Másról kell beszélnünk.
-Persze ez nem érdekes, hogy eltűnsz aztán összeverve jössz haza. Igazad van. – förmedtem rá.
-Csak boxolni voltam.
-Boxolni vagy bunyózni? Mert a kettő között van különbség Reed. – keresztbe fontam a kezem és vártam, hogy válaszoljon. Nem érkezett válasz. Reed csak némán állt és nézett. – Egyből gondoltam. – ki akartam kerülni, hogy felmehessek a szobámba, de ismét utamat állta.
-Nem engedem, hogy elmenekülj amikor beszélnünk kell. Meg kell hallgatnod! Nem menekülhetsz örökké.
-Nem is kell örökké, csak ezt az egy évet kell kibírnom míg egyetemre nem mész. – vontam meg a vállam. – Menj és inkább veresd szét magad, ha már úgy is ott voltál.
-Azért mentem verekedni, mert nem bírom ezt, hogy meg sem hallgatsz. És valahogy ki kell engednem ezt a mérhetetlen haragot, ami bennem van különben felrobbanok.
-Mit kéne meghallgatnom? Ne haragudj Reed, de láttam mindent, amit kellett.
-De teljes félre értés az, amit láttál.
-Reed! Még is, hogy lehet ezt az egészet félre érteni? A szobában voltatok és Kim ott feküdt rajtad meztelenül. Szerintem ezen nincs semmi félre érteni való és ha jobban belegondolsz ezt te is nagyon jól tudod.
-De Mia, ez teljesen félre lehet érteni ugyan is nem az történt, amit éppen láttál. – annyira hinni akartam neki, de amit láttam még mindig a szemem előtt volt.
-Reed, kérlek engedj elmenni. – kérleltem és éreztem, hogy nem sok kell, hogy elsírjam magam. – Nem akarok beszélni veled.
Lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt és elállt az utamból. Éppen a lépcsőhöz léptem, amikor eszembe jutottak anyáék.
-Téged nem hívott még Daniel? – fordultam Reedhez.
-Nem. Miért? – kérdezte.
-Anya még nem hívott, hogy oda értek és aggódom. De most felhívom megint.
-Ne aggódj. Biztosan minden rendben van csak sok a munka vagy várost néznek. De ha attól meg nyugszol felhívhatom apát. – bólintottam és Reed egyből nyúlt a zsebébe a telefonjáért. A füléhez emelte a telefont és hamar el is vette onnan. – Csak a hangposta.
-Nekem is ez volt. – néztem rá aggódva.
-Ne aggódj Mia. Biztosan minden... - elhallgatott és a tévére meredt, ami valami hírcsatornán volt.
-Mi van Reed? – léptem hozzá közelebb, de ő csak bámulta a tévét. – Reed! – kiabáltam rá, amire végre felfigyelt.
-Hangosítsd fel. – mutatott a tévére.
-Mi? Minek? – értetlenül néztem rá, majd a tévére, de nem értettem semmit sem.
-Hol a távirányító? – kérdezte egyre ingerültebben. – Hangosítsd már fel ezt a kicseszett tévét! – kiabált rám, amitől megrettentem.
Reed ekkor megtalálta a távirányitót és hangot adott a tévére.
-... repülő zuhant le. Úgy tudjuk két sérült van, a pilóta és a másodpilóta szörnyet halt a helyszínen. A sérültekért mentő helikoptert küldtek úgy szállították őket a Jackson Memorial korházba, a sérültekről semmit nem tudunk még azt, hogy a zuhanást mi okozta azt még vizsgálják. Később érkezünk a részletekkel. – mondja a híradós hölgy majd a további híreket mondja. De előbb mutatnak pár felvétel a balesetről és látom, hogy Reed arca ledermed de én is félni kezdtem amikor meghallottam a hírt.
-Mi van? – böktem meg Reed kezét. – Mit láttál Reed? – kérdeztem aggódva
-Azt hiszem, hogy az a repülő – annyira nehezen nyögte ki a szavakat, hogy nem bírtam kivárni. Minden másodperc egy örökkévalóság volt.
-Mondd már mit láttál csessze meg? – kiabáltam rá, annyira ideges voltam, remegett a kezem és a lábamból is kezdett elmenni az erő.
-Az a repülő az volt, amivel apáék repültek. – ahogy kimondta a szavakat úgy éreztem, mint ha fejbe vágtak volna.
-Mi. Micsoda? – remegett a hangom is.
-Nem az nem lehet. Utána járok. – kapkodni kezdett Reed. – Ne aggódj Mia, biztos csak rosszul láttam.
Ám ekkor berontott a házba Will. Kapkodta a levegőt és nagyon ideges volt.
-Azonnal mennünk kell. Nagy baj van. – szólalt meg. – Apáék. – csak ennyit mondott és ahogy összenéztünk Reeddel tudtuk, hogy semmit sem látott rosszul. – Gyerünk a kocsiba. – intett Will az ajtó felé.
Nem vártunk egy perccel sem tovább azonnal neki is indultunk. Gyorsan belebújtam a cipőbe, magamhoz vettem a kabátom és rohantunk ki a kocsihoz.
Will vezetett, Reed ült mellé előre én pedig bepattantam hátra. Amikor beültem meglepve láttam, hogy Lily és Ethan nincsenek itt.
-Lily? – kérdeztem Willt, aki éppen gázt adott és útnak indultunk.
-Carol néniék maradtak. Nem mondtunk nekik semmit amíg nem tudunk valami biztosat. – válaszolt Will.
A korházhoz vezető úton nem szólaltunk meg többet. Körülbelül negyven perc volt az út. Azt hittem sosem fogunk oda érni, de ekkor Will leparkolta az autót, majd leállította a motort. Azonnal kiszálltunk a kocsiból és a bejárat felé vettük az irányt.
Az ajtóban megtorpantam. Féltem, hogy milyen hír vár rám odabent. Nem mertem mozdulni, Reed észrevette, hogy lemaradtam és visszafordult. Megfogta a kezem, majd magához rántott.
-Nem lesz semmi baj. – mondta. Ekkor kitört belőlem a sírás, nem bírtam tovább tartani magam.
-Nem tudhatod Reed. – ellöktem magamtól. – menjünk.
Szipogva és a könnyeimet törölgetve léptem be a kórház ajtaján. Gyors léptekkel mentem Will után, Reed már a nyomomban volt.
Will odalépett a recepciós hölgyhöz és remegő hangon, de megszólalt.
-Jó estét Will Jacobs vagyok és behoztak ide két embert, akik repülőgéppel zuhantak le. Daniel Jacobs és Patricia Watt.
-Jó estét. Önök a hozzátartozóik? – kérdezte a hölgy.
-Igen, a gyerekeik vagyunk. – Will azonnal válaszolt.
-Rendben van. Már is nézem.
Mind a hárman tűkön ülve vártuk a választ. Beletelt jó néhány percbe mire a hölgy megszólalt.
-A szüleik még a műtőben vannak, üljenek le a váró teremben és az orvos ott fogja magukat keresni, amit lesz valami hír. – majd egy kisebb váróterem felé mutatott.
Megköszöntük neki, majd a terem felé vettük az irányt. Amikor beléptünk rajtunk kívül még két ember volt a teremben. Remegő lábakkal leültem, Reed mellém ült és az arcát a kezébe temette. Will fel alá járkált.
-Megyek hozok inkább egy kávét, így legalább hasznosnak érzem magam. Ti kértek? – kérdezte Will idegesen.
Mind a ketten bólintottunk. Ki tudja meddig fogunk itt ülni, nem árt egy kis koffein.
Teltek múltak a percek és minden egyes perccel csak idegesebb lettem. Felálltam a székről, már nem bírtam egyhelyben üldögélni és megálltam az ablaknál. Reed odalépett mellém.
-Minden rendben lesz. Rendben kell lennie. – mondta.
-Nem tudhatod Reed. – mondtam neki könnyek között.
-Amikor behozták őket ide életben voltak és ez nagyon jó jel. – ölelt magához, ami kicsit megnyugvással töltött el egy pillanatig. Még dühös voltam Reedre, nem felejtettem el a látottakat, de akkor ott nem tudtam azzal foglalkozni. Nem volt más fontos csak anya. Ő számított akkor ott és senki más.
Will visszatért a kávéval és a kezünkbe nyomta azokat.
Bele gondoltam, hogy mi van, ha anyát éppen most élesztik újra. Mi van, ha küzd az életéért. Vagy éppen most mondták ki a halál időpontját. Nagy aggódás és félelem uralkodott el rajtam. A könnyeim potyogtak megállás nélkül. Reed magához szorított, gyorsan elhessegettem ezeket a borzasztó gondolatokat a fejemből és próbáltam egy kis nyugalmat erőltetni magamra.
Hosszas várakozás után megjelent egy orvos, amire mi azonnal felkaptuk a fejünket.
-Önök Daniel Jacobs gyermekei? – kérdezte az orvos.
-Igen. – közölte határozottan Will.
-Dr. Smith vagyok. Az édesapjuknak több súlyos sérülése is keletezett a baleset során. Belső vérzése lett, sérült a veséje is, amit nem tudtunk megmenteni, de egy vesével is élhet teljes életet. Agyrázkódást szenvedett, illetve megsérült az egyik csigojája, ezért mesterséges kómában kell tartanunk, mert most nem mozdulhat. Egy kisebb mozdulat is bénulást okozhat. Pár napig így kell tartanunk. Az intenzív osztályon van. – tájékoztatott az orvos Daniel állapotáról. – Nézzék. Nem fogok hazudni, az apjuk súlyosan megsérült, de nagy esélyt látok a felépülésére.
-Köszönjük doktor úr! – rázott vele kezet Will. – Esetleg bemehetünk hozzá? – kérdezte.
-Ma nem ajánlom, holnap viszont igen.
-Rendben van, köszönjük még egyszer. – szólalt meg ismét Will.
-Kérem, ez a munkám. Viszont most mennem kell, tájékoztatom majd Önöket a fejleményekről. – kezet rázott Willel és Reeddel, már éppen indult volna ki a váró teremből, de utána szóltam.
-Elnézést Dr. Smith. – fordult vissza. – Édesanyámról van valami hír? – kérdeztem meg félve a választól.
-Ki az édesanyja? – kérdezte az orvos.
-Patricia Watt. Daniellel hozták be együtt. – mondtam.
-Tudomásom szerint, az édesanyját még műtik, de amint lesz valami fejlemény biztosan jelentkezni fog a kollégám. – mosolyodott el halványan.
-Köszönöm. – mondtam szomorúan.
Szomorú voltam és ideges. Semmi hír nem volt anyáról és minden egyes perccel csak rosszabbra tudtam gondolni.
Most kezdett rendeződni a kapcsolatom anyával és nem akartam, hogy ez így véget érjen.
Reed és Will megvárták velem az orvost. Örökkévalóságnak tűnt mire egy fehér köpenyes alak feltűnt a váró ajtajában.