~ hiraeth | minsung

1. Kinek lesz az a rózsa?

\___/

Új tanév, ami mindig egyenlő egy új kezdettel, én mégsem izgultam. De komolyan, egy szikrányi izgalom és érdek sem volt bennem az egész iránt. Számomra minden egyes tanévkezdés úgyis teljesen ugyanúgy telt; a szokásos unalmas procedúra, álldogálás tétlenül amíg az igazgató monotonon szónokol a nagybetűs semmiről, zavartalanul mondva a magáét; egyszóval nem valami izgalmas egy tevékenység.

Mások egy új lehetőségként látják a szeptemberi tanévkezdést, nekem viszont úgy érzem, nincs min változtatnom. A jegyeim általánosan véve mindig is jók voltak, legalábbis azokból a tantárgyakból amik őszintén érdekeltek, hobbijaimat pedig végezhetem az iskolán kívül is. Ráadásul egy nyugodt személyiségnek tartom magam, akit irtó nehéz izgatott helyzetbe hozni, vagy csak úgy amblokk kizökkenteni megszokott nyugalmából, ezért nem ébresztett fel bennem semmilyen különösebb érzelmet ez az egész iskolakezdés a hosszúra nyúlt nyári szünet után.

Csak legyek túl rajta, és kész.

Kissé ideges mozdulattal simítottam le a rajtam lévő fehér ingemen, amelyet anyu erőszakolt rám még reggel, amiért nem győztem mostanáig átkozni szegény nőt. Szerinte ugyanis a tanévnyitónak meg kell adnunk a módját, ergo, mindenképpen illő viseletet kell magunkra öltenünk ezen az egy napon legalább. Ha őszinte szeretnék lenni, irtóra kényelmetlenül éreztem magam ebben a szűk ruhadarabban, ráadásul ez az ing, ez nagyon nem én vagyok. Az én stílusomhoz közelebb állnak a laza cuccok, vagy pedig a kissé rendbontó ruhadarabok, mint mondjuk egy láncokkal teleaggatott felső. A fehér ing az pedig mint mondtam, nagyon nem az én világom. Ha rajtam múlt volna, akkor egy sima kék farmerben és kapucnis pulcsiban jöttem volna el, de persze anyu ezt nem engedélyezte semmilyen szín alatt, mondván, hogy az ő fia nem fog trógerre játszani már a legelső napon.

Meg kell hagyni, anyu egy kicsit meg van keveredve, de ez valamilyen szinten érhető, hiszen rengeteg teendő hárul rá nap mint nap.

Mindegy, ebben az egészben csak az vigasztal, hogy az ikertestvérem, a jelenleg is mellettem caplató Chaeryeong még nálam is rosszabbul járt, akit anyu valami rózsaszín tüllszoknya-féleségbe kényszerített bele, amiben úgy nézett ki az a lány mint egy gombóc fagyi.

Mondanom sem kell, hogy a nővérem kicsit sem repesett a boldogságtól. Egy hangyányit talán még meg is sajnáltam őt, pedig Chaeryeong olykor egy igazi hárpia tud lenni, de ilyen ruhában lévő hányattatott sorsot azért senki nem érdemel.

- Ne mosolyogj - förmedt rám dühösen Chaeryeong, lángoló tekintettel pillantva végig a borzasztóan kislányos ruháján, ami még anno anyué volt.

- Azért még mindig jobban jártam mint te - vágtam vissza, s roppant érett viselkedést tanúsítva kiöltöttem feléje a nyelvemet, mire Chaeryeong indulatosan rácsapott egyet a vállamra. - Hé, hé, nyugi Chae, ha verekszel, nem fogsz kelleni a pasiknak! - poénkodtam vele tovább, elhajolva előle, mielőtt a nővérem másodszorra is lesújthatott volna.

- Hát ebben a ruhában valszeg' senkinek - morogta lemondó hangsúllyal.

Hirtelen feltámadt a langyos, szeptember reggeli szellő, amely lágyan belekapott a hajamba, kissé összekócolva gondosan beállított, sötétbarna tincseimet, de miután egyszer-egyszer beletúrtam, már ismét úgy állt mint annak előtte. Chaeryeong hosszú, tökéletesen beállított vörös színű haját viszont istenesen összekócolta, mire a lány csak idegbetegen kezdte igazgatni megtépázott loboncát.

Bár nem fáztam idekinn, mégis megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb bent lehessek az iskolában, s minél előbb magam mögött tudhassam a számomra unalmas egy eseményt, a nővérem pedig csak szó nélkül tartotta velem az iramot amit én diktáltam. Vártam már azt, hogy hazamehessek, és a szobámba zárkózva, egy kis relaxációs zenével vegyítve befejezhessem a tegnap délután elkezdett rajzomat a cicáimról, Soonie-ról, Doongie-ról és Doriról.