~ hiraeth | minsung

36. Han és Lee úrfi

\____/

Kergetnek a fények
Engem el nem értek
Csalogat a tánctér
Ha az angyal felkér

Ha felkér ő táncra
Az mosolyt csal arcra
Együtt néma térben
Szól zene szívemben

Egy tánc nekem elég
Efelől nincs kétség
Ekkor vagy csak közel
Léteddel kivégzel

Elhalnak a fények
Ne! Egy percet kérek!
De nem adja az ég
És ezzel itt a vég

Táncunk elhalványul
Feledésbe borul
Majd visszaáll minden
Álom maradsz; Szépem...!

Visszafojtott lélegzettel, és persze megállás nélkül fel-le hullámzó, immáron öklömnyire összezsugorodott gyomorral ültem apu mozgó kocsijának egyik hátulsó ülésén, amint éppen vészes gyorsasággal a gimnáziumunk épülete felé közeledtünk a kivilágított, gépjárművekkel teli főúton. A mellettem lévő ülésen fészkelő Chaeryeong is jócskán izgatott kedélyállapotban leledzett, de rajta azért mégiscsak kevésbé látszott bármiféle diszkomfortnak a jele — mint mondjuk énrajtam; csupán az tanúskodott a lány valamelyest megváltozott kedvéről, hogy az ölébe ejtett műkörmös, gyűrűkkel díszített, vékony ujjait ropogtatta szüntelenül, közben töretlenül kifelé meredve a rászáradt esőcseppekkel tarkított autó-ablaküvegen, mintha éppen valami érdekfeszítő jelenség honolna odakint. Véleményem szerint a nővérem amúgy is egyedül csak azt várta tűkön-ülve a ma esti halloweeni buliban, hogy szeretett barátnőjével, Ryujinnal lehessen; más neki nem igazán számított az utóbbi időben, mert undorítóan szerelmes, bleh...

Én azonban vele ellentétben nem bírtam koránt sem ennyire tehetségesen palástolni a belső frusztráltságom fizikai megmutatkozásait előttük, olyannyira, hogy mikor óhatatlanul is összetalálkozott a bizonytalan vibráló tekintetem apuéval a visszapillantó tükörben, az említett aggodalmaskodva kérdezett rá:

- Ideges vagy, kisfiam?

- Nem - cincogtam vissza cérnavékony hangon. Hah, a szám lehet ezt állította, de minden más szakasztott annak az ellenkezőjéről tanúskodott; miért vagyok ennyire könnyen megfejthető emberke? - Csak fázom - találtam ki valamilyen légből kapott indokot a nyugtalanságomra.

- Feltegyem a fűtést? Tényleg hűvös van itt.

- Lehet egy kicsit - egyeztem bele halkan, miközben már csak pár utcányi távolságra voltunk az iskolától, bennem pedig egyre nagyobb és nagyobb lett a bizonytalanság a buli iránt. Mi fog ott történni, egyáltalán honnan lesz társaságom? Egyedül fog majd kellenem ülni valahol a sarokban, mint egy igazi lúzer? Sanék és a nővéremék nyilván lelépnek majd maguknak turbékolni valahova, s Seungmin sem fog sokáig az én oldalamon oxidálni tétlenül, ez is biztos, mással pedig nem vagyok annyira közeli viszonyban, hogy együtt szórakozzunk.

Felixszel és Jisunggal mégsem lehetek, hisz' az lenne csak igazán gyanús...

- Hányra jöjjek értetek, tündérbogaraim? - tudakolta közben apu, felhangosítva a rádiót, így a hagyományos koreai slágerek betöltötték kellemes melódiájukkal az autónk belterét.

- Hát, a buli amúgy éjfélig tart, de nem hinném, hogy bármelyikünk is tervezne addig maradni, mert egy idő után úgyis uncsi lesz. Szerintem maradjunk annyiban, hogy majd dobunk egy SMS-t, vagy felhívunk, ha már haza szeretnénk jönni, apu - felelte a combján dobolva ujjaival a nővérem.

- Rendben van, drágáim, nekem teljesen oké, én úgyis fent leszek fél egyig, mert megy a sorozatom - egyezett bele apu, épp abban a szent minutumban parkolva le a gimnázium épülete előtt. - Érezzétek nagyon-nagyon jól magatokat a bulin - fordult hozzánk hátra a férfi, egy szelíd és bátorító mosolyt villantva az irányunkba. - Táncoljatok, szórakozzatok csak, meg minden, de alkoholt lehetőleg ne nagyon igyatok, mert ha anyátok megérzi rajtatok, akkor mindhárman szorulunk.