~ hiraeth | minsung

14. Várj!

\__/

Han Jisung egész jól elcsacsogott Min Yoongival és Jung Hoseokkal az ebédidő leforgása alatt, legalábbis a saját helyemről, holmi rossz zsiráf módjára nyújtogatva a nyakam az irányukba így ítéltem meg a látottakat. Habár a fiatal férfi nem sokat evett a tteokbokkiból, ami mindenképpen aggodalomra adott okot a vélt vagy valós egészségügyi problémáit illetően, viszont miután a két kollégája odatársult hozzá, onnantól kezdve szemmel láthatóan sokkal kevésbé tűnt elveszettnek a tanár úr. Alig tíz perc elteltével már vitathatatlanul úgy láttam, hogy teljesen felderülve, felhőtlenül beszélgetett a másik kettővel, néha még félszegen nevetgélve is, ami óhatatlanul is arra a tolakodó gondolatra sarkalt, hogy vajon miért nem lehettem én az a szemfüles illető, aki hamarabb odaült volna hozzá, hogy ne tengesse egyedül az ebédszünete hosszadalmas perceit? Elvégre megtehettem volna, nemde?

Bevallom, valahol ott legbelül mardosott az a levakarhatatlan, egészen bőröm aljáig beivódott féltékenység, hogy Min Yoongi és Jung Hoseok most szereztek Han Jisungnál egy-egy jó pontot, ami akár nekem is járhatott volna. Szívesen feldobtam volna én Han Jisung ebédszünetét, de alighogy ez a gondolat rátelepedett az agyamra, utána rögtön kelletlenül be kellett ismernem magamnak, hogy diákként bizony semmi keresnivalóm nem lett volna a tanárom oldalán. Hiába áhítozom az után, hogy a fiatal férfi közelében legyek, egyszerűen nincs jogom hozzá, mivel gátat szabnak vágyaimnak azok az átkozott szabályok.

De... nem azért vannak a szabályok, hogy megszegjük őket? Kecsegtető, viszont ahhoz haladéktalanul sort kéne állnom ott, ahol a merészséget osztogatják, mert jelenleg csak a gyáva mivoltom táplál.

Az ebédszünet lassanként a vége felé közeledett, így sokan, nevezetesen azok akik már befejezték az ebédet, elkezdtek visszaszállingózni az étkezdéből a gimnázium épületébe, holott a tanárok túlnyomó többsége még továbbra is zavartalanul beszélgetett egymással, nagyobb figyelmet fordítva a traccsolásra, mintsem a fejük tömésére.

- Na, mehetünk vissza? - nézett végig rajtunk fontoskodva Seungmin, mikor már mindannyian lerakva a villánkat a tányérjaink alaposan összeszószozott szélére, kellemetlenül telepakolt gyomorral dőltünk hátra. Én személy szerint úgy éreztem, hogy egyetlen óvatlan mozdulat, s a műanyag szék menten ripityára törik a hátsóm tetemes súlya alatt, ugyanis e laktató ebéd után mintha több tonnát híztam volna. - Biológia lesz, nem? A szexi tanár uraddal, aki után vered a nyálad - nézett rám szórakozottan a mellettem ülő.

- Shhh, kussoljál! - ripakodtam rá riadtan. - Még a végén valaki meghallja! - pánikoltam, a biztonság kedvéért észrevétlenül körbenézve a helyiségben, gyors terepszemlét tartva, hogy vajon felfigyelt-e valaki az előbb elhangzottakra, viszont semmi gyanúsat nem észleltem magam körül. Hála istennek, mert már épp készültem volna Seungmin nyakának ugrani... - Különben pedig nem verem utána a nyálam, szóval be lehet fejezni - tiltakoztam, ezúttal tudatosan halkabbra fogva a hangomat legalább én.

- Ühüm. Minho, nem vagyunk hülyék. Az nem lenne szembetűnő, hogyha ritkán témába kerülne, de te speciel másról sem beszélsz egy hete, csak Han Jisung így, Han Jisung úgy, Han Jisung posztolt Instára, írjak rá, vagy hívjam el inkább egy újabb fagyira? - vékonyította el a hangját Wooyoung, teátrális kézmozdulatokat téve, miközben szégyentelenül kiparodizált, nekem pedig még a szám is tátva maradt döbbenetemben.

- Nem is viselkedem így! - védekeztem, ámbár elég gyengén. Igaz ami igaz, eddig fel sem tűnt, hogy mennyit áradozok a szóban forgó fiúról a barátaimnak, csupán most, amint szembesítettek vele. - Jó, ha mindenáron az én számból akarjátok hallani újra, akkor igen, tetszik nekem. Nagyon. De szerintem ebben nincs semmi rossz, ez úgyis csak amolyan "plátói szerelem", nem ártok vele senkinek - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.