~ hiraeth | minsung

38. Nem akarok veled közös csillagot

\____/

A már lassan fél perce tartó csókunk Jisunggal mélyebb volt az óceánnál, végtelenebb kiterjedésű a világűrnél, gyengédebb a szerető édesanya simogatásánál gyermeke orcáján, s kétségtelenül elfojtott érzelmekkel teli. Az adrenalinlöket miatt végig hangosan dübörgött a füleimben az oxigéndús vér, s úgy éreztem a felére összezsugorodott tüdőm miatt, hogy igencsak kezdek kifulladni, azonban ennek ellenére mégsem akartam megszakítani ajkaink közös, intim társastáncát egy pillanat erejéig sem. Jisung édes ízű, simogató ajkait érezni az enyémeken cuppogni maga volt a megtestesült gyönyör, a földi mennyország. Egyszer sem éreztem még ilyesmit ezelőtt, ezért biztosan állíthatom, miszerint ez a csók volt iránta érzett szerelmem megtestesült béklyója. Igyekeztem tényleg mindent, szívemet-lelkemet belevinni ebbe az egyetlen csókba, általa közvetítve az őszinte érzéseimet Jisung felé.

Testem minden egyes porcikája égett a kontrollálatlan hőtől, a fejem búbjától egészen a lábujjam hegyéig, amit hormonháztartásom az éktelen izgalmamban termelt, s mivel egészséges szexuális vággyal rendelkező férfiból vagyok, ezért természetesen az ágyékomban is felébredt az a bizonyos jóleső vibrálás, ez azonban mégis másodlagos volt számomra. Az érzelmi aspektusa sokkalta inkább éltetett, hiszen akartam Jisungot; mindent akartam egyszerűen ami Ő.

Eleinte Jisung elég bátortalanul csókolt vissza, nem is nagyon tudta profin használni az ajkait, viszont ügysen és gyorsan felvette az általam diktált tempót, s kölcsönösen játszadoztunk egymás párnácskáival, hol a másik alsó, hol pedig a felső puháit szívogatva szüntelen. Közben ráadásul sorra nyeldestük egymás minden egyes édeskés lélegzetvételét és jóleső sóhaját, amint idővel egyre túlfűtöttebbé és szenvedélyesebbé vált a csókunk. Azt kívántam, bárcsak örökké így maradhatnánk, holott legbelül nagyon is tisztában voltam azzal, miszerint minden álomnak vége szakad egyszer; a miénknek is.

Jisung nagyon élte a csókot, ugyanis egész testével benne volt; összevissza turkálta a hajamat a tarkóm felett, nagyra nyitotta közben a száját, olyan mozdulatokat téve vele, mintha éppen jóízűen falatozna valamit, illetve másik kezével a mellkasomat dörzsölgette egerészve.

Azonban mindennek csúfondáros vége szakadt, az álomból visszatértünk a rideg valóságba, mikor is Jisung hirtelen megfeszült, olyan merevvé válva, mint valami sóbálvány, majd akkora hévvel eltaszított magától, hogy kis híján lefordultam a kidőlt fatörzsről amin épp ültünk. Totális delíriumban pislogtam rá a ziláló, elvörösödött fülű és arcú fiúra, próbálva egyáltalán tudatosítani az imént történteket eltompult agyammal, miközben Jisung egyik pillanatról a másikra kétségbeesetten felpattant mellőlem.

- Te... te... - hebegte zavartan, elveszetten keresve a megfelelő szavakat, miközben felemelte mutatóujját. - Te... te... normális vagy?! Meg-meg-megcsókoltál! - hüledezett, el-elakadó lélegzettel emelve oda reszkető mancsát az arca elé, majd egy jól irányzott mozdulattal letörölte kézfejével a száját, minha legalábbis undorodna tőlem, ez pedig milliónyi darabra törte a szívem.

- Te meg visszacsókoltál - mondtam ki élből a nyilvánvalót, elvégre egy csókhoz két ember kell, ráadásul Jisung lendülete és dinamikája nem éppen arról tanúskodott, hogy ellenére lett volna mindaz, ami az imént történt...

- Nem! Nem igaz! - rivallt rám hisztérikusan Jisung. - Nem, én ezt nem akartam, te másztál rám, ez egy kibaszott hiba volt, és soha többet nem történhet meg! Normális vagy te?! A tanárod vagyok, felfogod te ezt?!

- Felfogom, de Jisung, csak hallgass meg, jó? - fogtam könyörgőre utolsó mentsváramként a kis mókus kiakadása láttán. Erre mondják azt, hogy rózsaszín felhőkből a pokolba kerültem. - Ne haragudj, csak adta magát a pillanat, és—