Élet a halál után-Hyunlix ff. [omegaverse]

13.

Futólépésben indultunk meg a megadott címre, egy környékbeli középiskolához.

Rögtön lejött hogy tini a célpont, tanárt nem nagyon akarna magának a főnök. Legalábbis én nem néznék meg egy matek tanárt ahogy egy rúdon mutogatja a nemesebb részeit. A gondolattól is kirázott a hideg.

- Ki a célpontunk? - kérdeztem annak ellenére hogy én csak segíteni jöttem, nem ölni konkrétan.

Az Hyunjin dolga.

- A neve Kim Seungmin, 11.-es tanuló a szakközépben. Itt egy kép, szükséged lesz rá. - azzal átdobott nekem egy kis összehajtogatott fotópapírt, amiről egy korombeli fiú nézett vissza szigorú arccal.

- Hmm, aranyos frufru. - mondtam miközben azon gondolkodtam hogy miért nem mosolyog a képen.

Talán nem szereti a mosolyát?

Pedig biztos imádnivaló.

Elképzeltem mosollyal az arcán, és én is elmosolyodtam. Aztán eszembe jutott hogy mi is vár szegény párára. Seungmin...jobbat érdemelsz ennél. Bár soha nem találkoztunk, és nem is ismerjük egymást, de tudom hogy jobbat érdemelsz.

Hyunjin rámszólt hogy mindjárt a kijelölt pontra érünk, az iskola bejárata mellé, és hogy figyeljek az útra. Túlságosan belemerültem a Seungmin-dologba.

Időben érkeztünk, hála az égnek.

Megkönnyebbült sóhajok hagyták el mindkettőnk száját, hogy nem csesztük el rögtön.

Egy nagyobb fa mellé álltunk meg, hogy ne legyünk túl feltűnőek. Felnézve a fára pont a hajamba hullott egy virágszirom, amit a mellettem álló és észrevett. Nevetve összeborzolta a hajam, majd egy virágot tűzött a fülem mögé.

Elpirultam, de szerencsémre pont akkor szólalt meg a csengő, és a diákok egy emberként indultak kifele.

Fejben gyorsan átvettem mi is a feladatom, megtalálni a célpontot és valahogy elterelni a figyelmét. Habár fogalmam sem volt hogyan akarom kivitelezni.

Mindketten sasszemmel figyeltük a dülekedő tömeget, a frufrus után kutatva. Összeszorítottam a kezem, legszivesebben bele kapaszkodtam volna Hyunjin nagy kezébe de nem volt rá időnk. Stresszeltem, akkor realizáltam csak hogy mire is készülök.

Kiszakítani egy ártalmatlan fiút a megszokott életéből. Ahogy az velem is történt...de miért?

És Seungmin is, miért kell magammal rántanom? Nem mintha én lennék az aki meghúzza a ravaszt, de miért?

- Ne aggódj. Hozzá fogsz szokni. - tette nyugtatóan a vállamra a kezét Hyunjin. Abban a pillanatban a könnyeimmel küzdöttem, annyi mindent mondtam volna hirtelen, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Az alfa olvashatott a gondolataimban, ismét, mert rászorított gyengéden a vállamra, de tekintetét nem szakította el a tömegtől.

- Mikor lövök inkább ne nézz oda, akkor kevésbé fáj. - bólintottam. Újra a diákokra néztem és elkerekedett a szemem. Hyunjinnak is rögtön feltűnt, és bátorítóan megsimította a hátam. - A megbeszéltek szerint. Csak nyugodtan! Ne siesd el.

Újra bólintottam, és valahogy összeszedve magam elindultam Seungmin felé. Pont a barátaitól köszönt el, én kivártam amíg egyedül maradt, és odasiettem hozzá.

- Uhh szia, bocsi a zavarásért, tudnál segíteni? - kérdőn nézett rám, de kedvesen elmosolyodott. Pont olyan aranyos volt mint ahogy elképzeltem!

- Persze, miről lenne szó? - kérdezte miközben felkapta a hátizsákját.

Gyerünk Felix, improvizálj!