Élet a halál után-Hyunlix ff. [omegaverse]

39.

...

- Fiacskám, kérlek gyere már! - könyörgött anyám.

- De nem akarok menni! - nyüszögtem kétségbeesetten.

- Lixie, figyelj csak - leguggolt elém és megfogta két kezem - A parkban nincs semmi veszélyes, nem bánt senki. Tudod, sok kis hozzád hasonló gyerek van ott kint, biztos összebarátkozol majd valamelyikőjükkel! Ráadásul képzeld, a szomszéd kisfiú is ott lesz a szüleivel!

- D-de mivan ha bántani fognak...mint azok a harmadikosok! - szipogtam.

- Jaj drága egyetlenem, hidd el hogy nem fognak bántani. - mondta biztatóan.

- Honnan tudod? - nem értettem miért volt olyan biztos benne.

De anyám nem válaszolt. Elengedte a kezem, felállt, és kinyitotta az ajtót. Én pedig követtem, annak ellenére hogy még a hideg is kirázott a gondolatra hogy más emberek közé menjek.

Mosolygós, nyitott voltam, egész addig amíg vissza nem éltek ezzel. Röviden néhány harmadikos piszkálni kezdett, ami addig fajult hogy bevert képpel, sántikálva vonszoltam magam haza.

És csak 5 éves voltam.

Anyám igyekezett védeni minden bajtól, de egy idő után már ő maga rángatott ki a házon kívülre, mert én bekuckóztam a szobámba, és éldegéltem a saját kis világomban. Egyedül.

Nem tetszett az ötlet hogy a szomszéddal haverkodjak, de mégis mentem. Szerettem volna boldoggá tenni édesanyám, és összeszedtem magam.

A parkba érve kíváncsian néztem körbe, görcsösen szorítva anyám kezét. Liftezett a gyomrom a sok rohangáló kisgyerek láttán, haza akartam menni.

Megpillantottuk a szomszédékat, és feléjük indultunk. A két felnőtt mosolyogva üdvözölt minket, a fiuk pedig tudomást sem vett rólunk. Ő csak ült a homokozóban, és éppen nevetve lerombolta a mellette játszó kislány homokvárát. A lány sírva fakadt, de Gaon csak büszkén mosolygott.

Aztán meglátott engem, és meglepetésemre intett hogy csatlakozzak hozzá. Kissé feszengve mentem oda hozzá, de anyám unszolása hatott.

- Te vagy Felix ugye? A szomszédból.

- Igen...- motyogtam, takarva az arcom.

Eközben a szülők leültek egy távolabb eső padra, magunkra hagyva minket.

- Miért takarod az arcod? - kérdezte kíváncsian. A választ meg se várva megragadta a kezem, és addig rángatta hogy már nem bírtam tartani.

Amint meglátta a szeplőim, tudtam, éreztem hogy rögtön megutál. Láttam az undort a szemében. Az ösztöneim azt súgták fussak, amíg nem késő, de a lábaim nem mozdultak. Olyan érzésem támadt mintha süllyednék, mintha a homok elkezdett volna magába nyelni, szépen lassan.

- Hát ezek meg mik? Te nem is vagy koreai! - vádolt meg.

- De koreai vagyok! Csak félig ausztrál! - védekeztem, és hátrálni kezdtem.

- Hazudsz! Undorítóan nézel ki. - szinte köpte ezeket a szavakat, csak úgy csöpögött belőlük a jó öreg utálat.

- K-kérlek ne bánts! - fogtam könyörgőre a dolgot, de Gaon nem az a típus volt akit érdekel bárki is saját magán kívül. Öntörvényű zsarnok volt.

Elöntött a félelem és a pánik, folyamatosan hátráltam amíg a lábam meg nem akadt a homokozó szélében, én pedig hátraestem.

Behunytam a szemem és vártam a fájdalmat, ahogy a fejem találkozik a kemény talajjal, de az érzés csak nem jött.