Érzelmek fogságában | mia cara I.

egy

.· 1 ·.

Nem tudom, mennyi ideje ülök egyedül a szobámban az ágyamon, tekintetemet a falra szegezve. A bőröm még mindig nedves az órákon át tartó sírástól, és időnként még most is végiggördül egy könnycsepp az arcomon. Csak bámulok előre, a semmibe, a gondolataimat mintha teljesen eltörölték volna. Az első pár órában azt hittem, megőrülök az agyamban előtörő emlékek sokaságától, de most mintha képtelen lennék bármit is felidézni. Nem tudatosan harcolok az elmémmel, egyszerűen a magány, a csalódottság és a keserűség érzése annyira maga alá temetett, és annyira kimerültté tett, hogy nincs erőm szó szerint semmihez. Még ahhoz sem, hogy gondolkozzak.

Amióta hazaértem a suliból, azóta ülök a szobámban, és karommal átkulcsolva felhúzott térdeimet ölelem át magam. Nem ettem, nem ittam, nem csináltam semmit, csak voltam. És sírtam, persze.

Időközben besötétedett, és mivel nem kapcsoltam villanyt, csak az utcai lámpa halovány fénye szűrődik be vékony csíkban az ablakon. A telefonom mellettem hever, és bár szinte megállás nélkül rezeg az üzenetek és hívások miatt, nem veszem fel. Most csak egyedül akarok lenni.

Didergek a pulcsim alatt, és a fejem is fáj. Oldalra fordulok, és egyik karomat a fejem alá téve lehunyom a szemem, azonban a fáradtság ellenére egy ideig mégsem tudok elaludni. Az ablakon bámulok ki, amin keresztül az emeleti szobámnak köszönhetően a csillagokat figyelhetem. Az apró arany pontocskák megtörik az egyébként koromfekete égbolt egyenletességét, és halvány ragyogásukkal a holdat veszik körbe, amiből csak egy vékony szeletkét enged láttatni az ablaküveg.
Kifejezéstelen arccal bámulok előre, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a csillagos égbolt ne Rowan szemét idézze fel bennem, akinek éjsötét, átható pillantásában egy örökkévalóságig képes voltam gyönyörködni.

Zaklatottan fordulok el az ablaktól, miközben gyors mozdulatokkal letörlöm a könnyeimet. A párnámba temetem az arcom, és magamra húzom a takarót. Képtelen vagyok kiűzni a fejemből a számomra oly kedves szempárt, a féltő, szeretetteljes tekintetet, amivel kezdetben figyelt, és amitől úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon.

Nagy sokára nyom el az álom, én pedig szipogva engedem, hogy a tudatalattim átvegye az irányítást elmém felett.

Hiányzol, Rowan.

Utálom, hogy ennyire hiányzol.

✧

A telefonom hangjára ébredek, aminek rezgése új üzenet érkezését jelenti. A készülék mellettem hever a párnán, éppen ezért már a legkisebb hangforrásra is felriadok. Álmosan fordulok át a másik oldalamra, de a mobil újra megszólal. Oda sem nézve tapogatom ki az ujjaimmal, és lehalkítom, majd megpróbálok visszamerülni a félbeszakadt álomba, amiben Rowan karjai ölelnek át, és miközben a hátamat simogatja, megnyugtató szavakat suttog a fülembe.

A szomorúság belém mar, és egy óvatlan könnycsepp gördül le az arcomon, miközben felülök az ágyamban. Tekintetem önkéntelenül a szemközti falra esik, amin egy képekből készült montázs lóg.

Rólunk készültek azok a képek.

Hiába van már vége a kapcsolatunknak, nem volt szívem levenni az ajándékot, amit a születésnapomra kaptam tőle.

Szorít a mellkasom, és könnyek szúrják a szemem, ahogyan feloldom a telefonom kijelzőjét, hogy megnézzem, ki és mit akar tőlem éjnek idején. Titkon reménykedem benne, hogy a volt barátom keres, és esetleg egy hosszú, bocsánatkérő üzenettel magyarázza meg a történteket, de mélyen legbelül tudom, hogy hiába áltatom magam. A legjobb barátnőm, Ellie írt.

Ellie
Mel
Mel
Mel
Amelia
válaszolj, kérlek
ugye még nem alszol?

Amelia
aludtam, de már mindegy
valami gond van?

Ellie
nem, dehogy, csak akartam tudni, jól vagy-e...
tudod, a történtek után

Amelia
El, két év után derült ki, hogy Rowan mindvégig megcsalt
szerintem egyértelmű, hogy ezek után semmi sem oké

Ellie
Amelia, rettentően sajnálom, hidd el
egyáltalán nem ezt érdemelted
ha bárhogy tudok segíteni, hívj vagy írj nyugodtan
akár az éjszaka közepén is
bármi van, itt vagyok neked

Amelia
El, imádlak, de most egy kis ideig szeretnék egyedül lenni
fel kell dolgoznom a dolgokat
remélem, megérted

Ellie
persze, drága
hiányzol
és ha már úgy érzed, beszélni akarsz, itt vagyok
vigyázz magadra
<3

Halványan elmosolyodom, miközben Ellie üzenetét olvasom. A történtek után jó tudni, hogy azért akad valaki, akire akkor is számíthatok, amikor lelkileg nem vagyok a topon.

Visszafekszem a meleg paplan alá, de nem bírok ismét elaludni. A plafont bámulva igyekszem elnyomni a bennem tomboló érzelmeket, de bármennyire is próbálkozom, a fejemben újra és újra egy bizonyos arc jelenik meg.

A lány arca, akit Rowan helyettem választott.

Látom magam előtt hosszú, fekete haját, modell alakját, amit a ruháival csak még inkább kihangsúlyoz, és azt a türkizkék szempárt, amiben csak gúny és szánalom kavarog. Egy cseppnyi megbánás sincs benne a történtek miatt, hiába tudta mindvégig, hogy Rowannel járunk.

Jártunk.

Már nem.

A könnyek megállíthatatlanul folynak az arcomon, ráz a zokogás. Nincs erőm tartani magam, és így, hogy senki sem lát, hagyom, hogy minden fájdalom kijöjjön belőlem. És csak sírok.

Sírok, mert jólesik. Mert megnyugtat. Mert ez az egyetlen mód, amivel ki tudom fejezni az érzéseimet a történtekkel kapcsolatban.
Sírok, mert szükségem van rá.

_________________________

to be continued
12/01

•

kedves olvasóim!
köszöntök mindenkit a legújabb könyvem legelső részénél, remélem, érdemesnek találjátok arra, hogy tovább olvassátok és elnyeri tetszéseteket. eddigi véleményetekre is kíváncsi vagyok, nyugodtan írjátok meg, mit gondoltok a könyvről 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3