Érzelmek fogságában | mia cara I.

hat

.· 6 ·.

Egyhangú napok követik egymást: reggel felkelek, valahogyan összekapom magam, elmegyek a suliba, majd délután vagy Ellie-vel vagyok, vagy a szobámban töltöm az időmet. A körforgás végeláthatatlannak tűnik, az érzéseim felemésztenek, és úgy érzem, néha szinte szétrepeszt a testemben felgyülemlő feszültség.

– Logan ma bulit szervez – szólal meg Ellie, miközben egymás mellett ballagunk a parkoló autók között. Péntek délután van, a halovány napsütésben sokkal vidámabbnak tűnik körülöttünk a táj, mint máskor, és a jó idő egy kis felszabadultságot csempész a diákokba, mindenki örül az előttünk álló hétvégének. – Deannel tervezünk menni – említi meg a barátját, majd felém fordul. – Nincs kedved jönni? Jót tenne egy kis környezetváltozás.

– Nem is tudom – húzom el a számat. Sosem voltam az a bulizós típus, így nehéz magamat elképzelnem, amint a hangos zene ütemére ugráljak egy csapat részeg fiatallal. – Még meggondolom.

– El kellene egy kicsit engedned magad, és ez jó alkalom lenne rá – győzköd tovább. – Pár óra, amikor megszabadulhatsz minden negatív gondolattól, és csak a pillanatnak élhetsz. Na? – néz rám várakozóan.

Meggyőznek szavai, és egyre inkább úgy érzem, meg kellene fogadnom a tanácsát. Ha pedig tényleg annyira szenvedni fogok, mint ahogyan azt bebeszélem magamnak, végső esetben eljövök onnan.

– Jól van – felelem, és megpróbálok összekaparni magamnak annyi lelkesedést, amennyire csak képes vagyok. – Mennyire kell kiöltöznöm? – jut eszembe a dolog, ami a lányok számára az egyik legmérvadóbb. Szinte minden tekintetben. – Elég farmer meg valami jobb felső, vagy...

– Biztos, hogy nem – vág a szavamba Ellie. – Inkább vegyél fel valami ruhát.

– De nincs egy jó cuccom sem – lombozom le egy pillanat alatt.

– Gyere át hozzám, keresünk neked valamit.

– De... – kezdenék ellenkezni, ám belém fojtja a szót.

– Semmi de, Mel. – Megragadja a karom, és maga után húz az autója felé. – Még jó, hogy ma én hoztalak suliba, hazamegyünk, elkészülődünk, aztán Dean felvesz minket, és szétcsapassuk magunkat. Mit szólsz?

– Inkább semmit – motyogom, miközben engedelmesen hagyom, hogy magával vonszoljon.

– Jaj, ne legyél már ilyen rosszkedvű – áll meg, és magával szembe fordítva a szemembe néz. – Egy estét kérek tőled, Mel. Próbálj meg kikapcsolni, és nem a múlton rágódni. Mert ez az egész, amit csinálsz, nem vezet sehova. Csak magadat teszed tönkre a folytonos rosszkedveddel.

– Próbálkozom, hidd el – suttogom a szavakat, mert a szívem mélyén tudom, mennyire igaza van. És ez a tény valahogyan rosszul esik. Nem akarom, hogy ilyennek lásson.

– Tudom, drága – bólint komolyan. – És értékelem is. Nem azt mondom, hogy nem nehéz, hanem azt, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy átvészeld. Te is tudod, hogy a kettő rohadtul nem ugyanaz.

Megsimítja a karom, és elengedve a kezem az autójához sétál. Követem, és beülök mellé, egy szó nélkül tesszük meg az utat a házukig, majd felmegyünk a szobájába, és amíg én az ágyán ücsörgök, addig Ellie a szekrényében keresgélve előhúz néhány ruhát, és elém állva megmutogatja őket.