Érzelmek fogságában | mia cara I.

huszonhat

.· 26 ·.

Az egész délutánt Matteóval töltöm: a könyvesbolt után (ahol két új könyvet is kapok) rendelünk pizzát, és lemegyünk a tengerpartra. Nem fürdünk, hanem keresünk egy füves tisztást, ami a víz fölé nyúlik, és ott leülve eszünk és beszélgetünk. A tenger moraja, a madarak csicsergése és az itt van a nyár jellegzetes illata száll a levegőben, és körülölel minket, ahogyan a puha fűszálak között elterülve osztunk meg egymással mindent, amire eddig valamiért nem került sor. A legapróbb, már-már jelentéktelennek tűnő információkat, amelyek mégis sokat számítanak, főleg akkor, ha igazán meg akarjuk ismerni a másikat.

Nem figyeljük az idő múlását, annyira beletemetkezünk a tenger látványába és egymás társaságába. Egy idő után tűnik csak fel, hogy hűvösebbre fordul az idő, kissé felerősödik a szél, és a nap lassan alábukik a horizonton. Az égbolt elveszíti nappali színét, és megjelennek rajta a csillagok halvány pontjai, melyek itt-ott megcsillannak a felhők között.

Kiskoromtól fogva szeretem nézni az eget, sokszor a csillagok közé képzelem magam, így most is valamiféle izgalom és nosztalgiára hasonlító érzés tör rám, ahogyan felfelé fordítom az arcom. Hirtelen ötlettől vezérelve közelebb húzódom Matteóhoz, és a combjának támasztom a fejem, ujjaimmal a puha fűszálakat simítom végig magam mellett.

Találkozik a tekintetünk, amikor lenéz rám, pillantása gyengéd és magával ragadó, olyan, mintha a szemével mosolyogna rám. Viszonzom a mosolyt, majd ismét az esti égboltnak szentelem a figyelmem.

– Látod azt a fényes pontot? – mutatok a magasba, Matteo a tekintetével követi az irányt. – Az a Vénusz. Esthajnalcsillagnak is nevezik, mert ez látszik a legjobban éjszaka – magyarázom, és alig tűnik valóságosnak a pillanat, amelyben vagyok. Jólesik olyanról beszélnem, ami ténylegesen boldoggá tesz, és örülök, hogy van valaki, akivel mindezt megoszthatom.

Matteo a hajamat simogatja, miközben a szavaimnak szenteli a figyelmét, majd lehajol, és puszit lehel a homlokomra.

– Olyan jó téged így látni – jegyzi meg halkan, szemében apró mosoly bujkál. – Örülök, hogy meg tudod nekem mutatni, ki is vagy valójában.

Ujjaival végigsimít az arcomon, az orrom vonalán, végül eléri a számat. Elakad a lélegzetem, ahogyan az ajkaimhoz ér, tekintetével követi az ívüket.

– Matteo...

Elhal a hangom, és megremeg a gyomrom, amikor közelebb hajol. Annyira közel, hogy érzem a meleg leheletét az arcomon. Keze lefelé vándorol a nyakamon, a kulcscsontomon simít végig, végül eléri a mellemet. Felnyögök, amikor a topon keresztül hozzáér, és lehunyom a szemem. Igyekszem kontrollálni a légzésemet, de már így is kapkodom a levegőt, pedig még rajtam van az összes ruhám.
Matteo keze lassan halad lejjebb, mintha csak arra várna, mikor lököm el magamtól. Tekintete folyamatosan az arcomat fürkészi, ahogyan ujjai becsúsznak a felsőm alá, és végigsimítanak a hasamon. Libabőrös lesz a bőröm, és megbabonázva figyelem az arcát, amikor még közelebb hajol a számhoz, annyira közel, hogy ajkaink szinte már majdnem összeérnek. Nem bírom türtőztetni magam, és szinte öntudatomon kívül csúsznak ki belőlem a szavak.

– Matteo – nyöszörgök teljesen megsemmisülve. – Kérlek...

És ekkor megtörténik. Vagyis mégsem. A száját lassan az enyémhez érinti, és egy pillanatra egybeolvadunk. Csupán egy pillanatra. Nem csók ez, csak egy aprócska érintés. És egyáltalán nem elég. Többet akarok. Sokkal többet.

Elhúzza a fejét, és rám néz.

– Ams – szólal meg halkan, könyörögve. – Hadd csókoljalak meg...