Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizenöt

.· 15 ·.

Amikor azt mondtam Ellie-nek, magamra szeretnék fókuszálni, hogy ismét megtaláljam a szakítás előtti énemet, nem nagyon gondoltam bele, mit is értek pontosan a szavaim alatt. Ezért van az, hogy mikor Matteo elmegy, én pedig visszasétálok a házba, egy kissé elveszetten állok a szobám közepén. Körülnézve a helyiségben eszembe jut, mivel is kellene kezdenem, ugyanis tekintetem megakad a falon lógó képeken, amelyek minket ábrázolnak. Rowannel.

Összeszorul a torkom, ahogyan a fotókat nézegetem, Rowan karját, amint engem ölel át, a mosolyomat, amikor puszit nyom a homlokomra, a tőle kapott vörös rózsákat, amelyekbe az arcomat temetem, összekulcsolt kezeinket, a randik megörökített momentumait, az együtt töltött pillanatokat.

Észre sem veszem, hogy sírok, a könnyek szinte észrevétlenül gördülnek le az arcomon, és a ruhámra esve azonnal beleszívódnak az anyagba. Megremegek, és egészen testemen végigsöpör a fájdalom, a csalódottság és szenvedés egyvelege, keveredve a szokásos hiányérzettel és gyűlölettel. Mert bármennyire is hiányzik, attól még utálom minden egyes alkalommal, amikor rágondolok, és ez a kettő teljesen ellentétes érzelem annyira felemészt és elveszi az összes energiám, hogy utána csak az ágyamon ülve bámulok ki a fejemből.

Ma is ez történik, és hiába tudom, hogy a továbblépés megkezdésével meg kellene szabadulnom minden vele kapcsolatos dologtól, mégsem csinálok semmit. Talán még mindig reménykedem, talán nem, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam a helyes dologra. A halogatás ellenére is tudom, hogy ez lenne a helyes.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg az ágyamon hanyatt fekve, a plafont tanulmányozva létezem, de mire feleszmélek, a nap már lenyugvóban van, és narancssárgás fénnyel borítva a szobámat int búcsút a világnak. Imádom a szobám elhelyezkedését, hogy szinte mindennap lehetőségem van a naplementében gyönyörködni, így felpattanva az ablakhoz sietek, és kitárom a palettákat. Kellemes az idő, a szél a tenger moraját és illatát hozza magával, a fák lombjainak susogása pedig valamiféle varázslatot csempész a levegőbe.

Kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, ezért veszek egy jó hosszú zuhanyt, hajat is mosok, majd pizsamában, vizes tincsekkel a vállamon állok meg ismét a szobám közepén. A zuhany felfrissített, így mégiscsak úgy döntök, nekilátok összepakolni a helyiségben. Igyekszek kizárni minden érzelmet magamból, mialatt leszedem a képekből készült montázst a falról, és egy dobozba pakolom magunkat és az emlékeinket minden mosollyal, nevetéssel, öleléssel, boldogsággal együtt. Már nem aktuális egyik sem. És akkor sem lesz az, ha a falon hagyva a megfagyott pillanatokat hitegetem magam, hogy lehet, még visszatérhetnek a dolgok a rendes kerékvágásba.

Nem fognak.

Mindenki tudja.

Még én is. Bármennyire is nehéz ezt magamnak beismernem.

A szekrényemhez lépek, és kiveszem a pulcsikat, amiket tőle kaptam. Nincs olyan sok, mert egy idő után elege lett abból, hogy nem látja viszont a kedvenc darabjait, így rám szólt, hogy gazdálkodjam azzal, amim van. Vagyis azzal a hárommal, amit megszereztem tőle.

Nem bírom ki, hogy ne temessem az arcom az anyagba, és ne szívjam be a még mindig ott maradt illatát. Fáj a szívem, ahogyan a pulcsikat nézegetem, majd egy „szedd már össze magad" sóhaj után mindegyiket gondosan összehajtogatva a doboz mélyére süllyesztem. Már nem tartoznak hozzám.