Érzelmek fogságában | mia cara I.

kilenc

.· 9 ·.

– Mel, mi volt az a dolog Matteóval?

A második óra utáni hosszabb szünetünket töltjük, és a folyosón kihelyezett kanapék egyikén üldögélünk. Bár először sikerült megúsznom az Ellie-vel való beszélgetést, most már kedve szerint kérdőre von, és látom rajta, hogy majd' szétveti a kíváncsiság.

– Egy kicsit kiborultam, és... – kezdem halkan, mert nagyon személyesnek érzem a szavaimat – megölelt. Én pedig hagytam. Valamiért. – Kissé félek El reakciójától, főleg azok után, hogy azt mondtam, most egy ideig nem érdekelnek a fiúk. Tartok tőle, hogy úgy véli, hazudtam neki, és hogy nem fog hinni nekem, amikor azt mondom, számomra ez az ölelés puszta támogatást jelentett, nem volt benne semmi több. Legalábbis az én részemről.

Óvatosan a barátnőm felé fordulok, aki engem figyel, és megpróbál valamit leolvasni az arcomról, amiből képes megállapítani, milyen érzések is vannak bennem a történtekkel kapcsolatban, tekintve, hogy nem nagyon taglaltam őket.

– És milyen volt? – kérdezi végül, pár másodpercnyi hallgatás után.

Megvonom a vállam, és igyekszem rendet tenni a bennem tomboló emóciók közt, hogy eldönthessem, mit is érzek valójában.

– Jó volt, azt hiszem. Olyan... biztonságot adó. – Legszívesebben visszaszívnám a szavakat, amelyek ajkaimat hagyták el, mert úgy érzem, sokkal többet árultam el, mint amennyit terveztem. Magamnak sem tudom igazán beismerni, hogyan is hatott rám az a pillanat.

– Olyan volt, mint... Rowané? – Ellie szinte suttog, arcán kivehető az a leheletnyi tartózkodás, amellyel próbálja magában tartani szavait, mert nem tudhatja, miképp reagálok majd az ártatlan kérdésére.

– Nem akarom összehasonlítani a kettőt – felelem szűkszavúan, gondosan kitérve a kérdése elől. Hirtelen jönnek vissza a kapcsolatunkról az emlékek és az a rengeteg színtiszta érzelem, ami egykor uralta a testemet, ha vele voltam. Az érzelmek, amelyeket ő váltott ki belőlem, és amiket akaratlanul is mindig hozzá fogok kötni valamilyen szinten.

– Ne haragudj.

Ösztönösen megrázom a fejem, és megsimítom a karját.

– Nem akarom, hogy mindenről ő jusson eszembe. Olyan dolgokról, amiket megérdemelnék az ő jelenléte nélkül is a fejemben.

– Tudom, Mel. – Ellie magához húz, én pedig a vállára hajtom a fejem, és fáradtan lehunyom a szemem.

Szavak nélkül üldögélünk egymás mellett, mindketten a saját gondolatainkba mélyedve. Bár a folyosón azért eléggé nagy a zsibongás, mi csupán háttérzajnak éljük meg a többiek által kreált zajt, a köztünk lévő kapcsolat alkotta burok szinte magába szippant bennünket, és így egy kicsit olyannak hat minden, mintha csak mi lennénk a világon. Az idilli pillanatot a csengő éles hangja szakítja félbe, így kénytelenek vagyunk elköszönni egymástól, ugyanis ismét külön van óránk.

A nap lassacskán, de eltelik, és az első órai alvásom után valahogyan sikerül magamban tartanom a fáradtságot, így szerencsére nem bóbiskolok el a délelőtt további részében.

Órák után Ellie hazavisz, és egy kicsit beszélgetünk még az autóban, mielőtt elbúcsúznánk egymástól. Anyu még nincsen otthon, így egy kicsit elveszetten járkálok a házban. Tanulni nincs kedvem, a telefonom nem köt le, és fogalmam sincs, mit kezdjek magammal.