Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizenhat

.· 16 ·.

Egyhangú napok, hetek követik egymást, utólag visszagondolva szinte egybefolynak. Matteo minden áldott reggel értem jött és vett is nekem kávét, a suliban igyekeztem a szüneteket Ellie-vel tölteni, délután pedig, mikor hazaértem, próbáltam valahogyan elfoglalni magam. Például elkezdtem futni. Eleinte csak tíz percre, mert annyit bírtam, de egy idő után azon kaptam magam, hogy már több mint egy órája sprintelek megállás nélkül, és még mindig tudom tartani az iramot. Általában esténként futottam, és mindig a tengerparton, hogy lássam a naplementét. Ilyenkor már nem volt akkora nagy hőség, így egész kellemesnek hatott ez a kis esti programom. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de megszerettem a futást.

A másik dolog, ami igencsak a kedvencemmé vált, az a könyvek. Eddig is szerettem olvasni, de most valahogyan még inkább belelendültem, és nagyon is élveztem. Kizárhattam a valóságot és minden gondolatomat, és csak az előttem lévő oldalakra koncentrálhattam. Nagyon feltöltődtem ezáltal.

Persze voltak olyan napok is, amikor csak az ágyamon feküdtem, és a plafont bámultam. Vagy sírtam. Akár órákon át. Főleg azután, hogy egyszer, mikor Instagramon nézegettem a storykat, feldobott nekem az oldal embereket, akiket ismerhetek, és ott volt közöttük az a lány is. Rowan barátnője. Én pedig, mint egy semmilyen önuralommal nem rendelkező személy, rákattintottam a profilra.

Nem kellett volna. Már azelőtt tudtam, hogy megtettem, mégsem voltam képes bezárni az appot anélkül, hogy ne nézném meg alaposabban az utódomat. Azt, akire lecseréltek. Azt, aki jobb nálam. Aki többet tud adni, mint én.

Aki nem én vagyok, és soha nem is lehetek.

Nem volt privát az oldala, ráadásul több képe is közzé volt téve. Sőt, néhányon Rowan is szerepelt. Igyekeztem nem sírni, amikor a képeket végigpörgetve néztem, mennyire tökéletes. Még akkor is bírtam, amikor ahhoz a poszthoz értem, amelyiken Rowan átkarolja a derekát, és megcsókolja. Csak bámultam és bámultam őt, őket, együtt, és valami nagyon erős fájdalom kúszott végig a torkomon, egészen le a szívemig, ahol annyira összeszorított, hogy alig kaptam levegőt.

Lecsuktam a telefonomat, és a szoba túlsó végébe dobtam, aztán egy párnát az ölembe véve belesikítottam az anyagba.

Egyszer.

Kétszer.

Háromszor.

Majd azt is eldobtam.

Tényleg igyekeztem nem sírni, és tartottam is magam egy ideig, de aztán megtörtem, és csak hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon. Zokogva kerestem meg a telefonom, és küldtem Ellie-nek egy üzenetet, hogy jöjjön át, ha tud. Ő pedig kevesebb mint öt perc múlva megjelent, és a karjaiban tartott, amíg sírtam. Nem kérdezett semmit, nem nyugtatott felesleges közhelyekkel, csupán hagyta, hogy a kiadjam magamból minden bánatomat és dühömet. Könnyek által. Úgy tűnik, nekem már csak ez maradt.

✧

Az óta a délután óta nem akadtam ki ennyire, sőt meglepően jól érzem magam. Úgy gondolom, mindenképpen szükségem volt arra, hogy teljesen összetörjek, mert csak így tudtam magam összeszedni annyira, hogy fel tudjak állni. És megpróbálni úgy élni az életem, mint Rowan előtt.

– Mel, itt vagy még? – zökkent ki Ellie a gondolataim közül, és közelebb hajolva a kamerán keresztül fürkész.

– Aha – keresgélek a fiókban, majd egy fekete bikinit előhúzva gyorsan belebújok, fölé pedig farmer sortot és egy lenge felsőt veszek. – Azt hiszem, meg is vagyok.