Érzelmek fogságában | mia cara I.

három

.· 3 ·.

A rövid lelkizés után kénytelenek vagyunk bemenni a suliba, ugyanis kezdődik az első óra. Bár a tanítás máskor sem repül el percek alatt, ma mintha egy örökkévalóságig tartana, így az utolsó óra végét jelző csengő megváltásként hasít bele a tanár monoton diktálásába, és engem is felráz bágyadt, „mindjárt elalszom" hangulatomból. Ellie-vel a folyosón végigsétálva még gyorsan megállunk a szekrényeknél a cuccainkért, majd a Rowannel és az új barátnőjével való találkozás elkerülése végett elhagyjuk az épületet. A parkolóban elbúcsúzunk egymástól, mivel El-t várja a barátja, és én is már csak magányra vágyom a szobám mélyén. Az autómba beülve még egy kicsit merengek, mielőtt beindítanám a járművet, majd az egyik kedvenc playlistemre rákattintva fordulok rá a főútra, és pár perccel később már a házunk előtt parkolok le.

Azonnal a szobámba megyek, és miután lecserélem a farmerem egy kényelmes melegítőre, kicsit tanácstalanul nézek körbe. Elveszettnek érzem magam, ahogyan a helyiség közepén állva töprengek, mit is csináljak. El a barátjával tölti a délutánt, tehát őt nem akarom zavarni, Rowanhez pedig már semmi közöm. Rajtuk kívül pedig nincs más.

Ellie-n kívül már nincs más.

A gondolataimból halk kopogás zökkent ki, majd az ajtónyílásba anyu feje jelenik meg.

– Drágám, zavarok? – kérdezi, miközben pillantása végigszalad a szobámban.

– Nem, dehogy – intek neki, és az ágyam szélére huppanva figyelem, ahogyan közelebb jön, és mellém ül.

– Rowan nincs itt? – érdeklődik, a kérdése hallatára pedig összeugrik a gyomrom.

Gyorsan megrázom a fejem, és szigorúan a falra felszerelt polcon sorakozó könyveket tanulmányozom. Ó, anyu, ha tudnád.

Nem volt szívem elmondani neki, mi is történt köztünk. Anyu már a kezdetektől fogva oda volt a kapcsolatunkért, és nagyon szerette Rowant, pont ezért nem voltam még képes közölni vele, hogy szívem választottja mégsem olyan jó ember, mint azt gondoltam. Mint ahogyan azt anyu is gondolta.

A váratlanul történt események jeges hulláma teljesen ellepett, lebénította a testem, és bárhogy is próbálkozom, még nem sikerült kievickélnem alóla. Az pedig, ha erről nyíltan beszélek, még inkább fáj, ismételten feltépve régi sebeimet, amelyek túl frissek ahhoz, hogy beforrni látszanak.

– Minden rendben van? Tegnap olyan furcsának tűntél – kezdi, fürkésző tekintetébe aggodalom vegyül.

Mély levegőt veszek, miközben legszívesebben elmenekülnék a beszélgetés elől. Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy vissza tudjam tartani kitörni készülő könnyeimet, és tekintetemet szigorúan az ágyneműre szegezve próbálom meg kipréselni magamból a választ.

– Jól vagyok. Nagyon fáradtnak éreztem magam, így korán lefeküdtem.

Megremeg a hangom, de még tartom magam. Tudom, hogyha sírni kezdenék, akaratlanul is elárulnám neki, hogy baj van. Azt pedig még nem akarom.

Óvatosan felemelem a fejem, tekintetem anyuéval találkozik. Az arcomat figyeli, és látom rajta, hogy nem teljesen hiszi el az előbbi állításomat. Nagyon ritkán hazudok neki, és pont ezért nem megy jól, ez pedig neki is azonnal feltűnik. Jól ismer, és tudja, mikor nincs minden rendben. Előtte felesleges az érzelmeimet rejtegetnem.

Előtte képtelen vagyok az érzelmeimet rejtegetnem.

– Kicsim – kezdi, és megsimogatja a vállam –, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Nem leszek mérges, ígérem.