Érzelmek fogságában | mia cara I.

huszonegy

.· 21 ·.

– Baszki – szól az üres üveggel a kezében, és úgy tűnik, most vesz csak észre igazán, mert képtelen rólam levenni a tekintetét. – Úristen – ismétli meg, és úgy bámul rám, mintha teljesen meg lenne babonázva. – Hát te meg kinek öltöztél így ki?

– Neked, aranyom – simítok végig a karján vigyorogva. Nem tagadom, imádom idegesíteni, ráadásul az alkohol beszél belőlem, így nem is igazán realizálom, mi történik.

Már éppen ellépnék tőle, hogy visszamenjek táncolni, amikor a derekamnál fogva visszahúz, ujjai a csupasz bőrömbe simulnak.

– Lehet, hogy jobban tetszenél nélküle – leheli a nyakamba, mire halkan felnevetek, mert a hangja csikizi a bőrömet.

– Honnan tudod, hogy nem azért vettem fel, hogy aztán letépd rólam? – húzom az agyát, miközben lábujjhegyen állva suttogom a fülébe a szavakat.

Rászorít a derekamra, és felmordul, tekintetében túlcsordul a vágy.

– Ne idegesíts, drágaság.

– Különben?

– Különben tényleg nem marad rajtad ruha – feleli a számat nézve, és annyira közel hajol hozzám, hogy érzem a leheletét az ajkamon.

– Gyere inkább táncolni – ragadom meg a kezét, amivel eddig a derekamat szorította, és magam után húznám, de lecövekel a falnál, és nem mozdul.

– Majd nézlek – feleli karba font kézzel, a homlokába hulló tincsek alól. Az ing megfeszül a bicepszén, és a feltűrt anyag szabadon hagyja eres alkarját. Meg kell hagyni, kurva jól néz ki. És sajnos képtelen vagyok nem ezzel foglalkozni.

Igyekszem újból a zenére koncentrálni, és lehunyva a szemem felemelem a karom. A csípőmet rázva feledkezem bele teljesen a mozdulatokba és a ténybe, hogy Matteo figyel, míg meg nem érzek két kezet az derekamon. És sajnos nagyon ismerős a tapintásuk.

Meglehetősen döbbenten fordulok hátra, és Rowannel találom magamat szemben.

– Mi a franc? – rázom le magamról a kezét, és hátrálok egy lépést. A tekintete teljesen üres, látom rajta, hogy rengeteget ivott.

– Annyira kibaszottul dögös vagy, Mel – hajol közelebb, és a keze végigsimít a mellemen.

– Ne érj hozzám – lököm el magamtól, de nem sikerül kibillentenem az egyensúlyából. – És amúgy is, hol van a kurvád? Mármint – rázom meg a fejem, ezzel jelezve a nyelvbotlást –, barátnőd.

– Nem érdekel, hol van. Csak te érdekelsz. Adj még egy esélyt, kérlek.

– Te megőrültél? – emelem fel a hangom, megpróbálva túlkiabálni a zenét. – Folyamatosan megcsaltál, most pedig itt könyörögsz nekem, hogy fogadjalak vissza? Terápián nem gondolkodtál még? – Hátat fordítanék neki, de megragadja a csuklómat, és csavar egyet rajta, mire összeszorítom a szemem fájdalmamban. – Rowan, eressz el – szólok elhaló hangon, mert tudom, hogy fizikailag vele szemben semmi esélyem sincs. Sokkal erősebb, mint én. És sajnos erőszakosabb is.

– Addig nem, amíg nem tudunk normálisan beszélni – jelenik meg az arcán egy önelégült mosoly, és egy kicsit sem enyhít a szorításon. – Gyere ki a kertbe. – Lassan végigszemléli a testem minden porcikáját, és a szemében hideg fény villan, amitől megremeg a gyomrom és összeszorul a torkom. A fejemben megszólal egy hang, de felesleges, mert szinte porcikámmal sejtem, mi is fog történni. És annyira félek az elkövetkező percektől, hogy már nem bírom visszatartani a sírást sem, a könnyek komótosan folynak végig az arcomon.