Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizenegy

.· 11 ·.

Csengőszó hasítja szét a gondolataimat, aminek kifejezetten hálás vagyok olyan szempontból, hogy nem kell tovább foglalkoznom a fejemben lévő zűrzavarral, másrészt viszont görcsbe rándul a gyomrom, mivel a dallam az első óra kezdetét jelenti. Bármennyire is volt bennem valamiféle várakozás, hogy megpillantsam a folyosón Matteót, mindez egy csapásra eltűnik, amint egyre közeledem a terem felé. Kavarognak bennem az érzések, félelemmel vegyes izgalom szorítja össze a gyomromat és libabőrös lesz a karom, ahogyan megtorpanok az ajtó előtt. Sohasem szerettem emberekkel teli helyiségbe belépni, és úgy tűnik, ez a tény örökké jellemezni fog.

Nagy levegőt veszek, és már éppen azon vagyok, hogy nem érdekel semmi, ez csak egy szimpla osztályterem és felesleges a legapróbb dolgokon is stresszelnem, amikor lépteket hallok magam mögött, és egy kéz simít végig a karomon.

– Ams.

Összerándulok, és óvatosan hátrafordulok. Ott áll mögöttem, ujjai még mindig csupasz bőrömet tapintják.

– Gyere velem – kéri, és a kezemet megszorítva húz maga után.

Időm sincs ellenkezni, és őszintén szólva, nem is nagyon akarok – a Matteóval való lógás most jobb lehetőségnek tűnik a tanterembe való belépésnél, ahol Rowan is jelen van. Így aztán csak követem őt, igyekezve lépést tartani vele, miközben enyhe izgatottság lesz úrrá rajtam, mivel nem tudom, mi is történik valójában.

– Hova megyünk? – érdeklődöm mellé érve, és az arcára pillantva próbálok valamit kiolvasni a tekintetéből.

– Egy üres terembe – feleli, majd amikor talál egy nyitott ajtót, belép a helyiségbe, a nyomában velem. Felül az egyik padra, és maga elé emeli a hátizsákját.

– Na jó – kezdem, és hátrálok egy lépést –, mi a fene folyik itt?

Nem válaszol, csupán a kezembe nyom egy papírzacskót, amibe ösztönösen belekukkantva egy szendvicset találok.

– Ez... mi ez? – Nem találom a szavakat ahhoz, hogy a megfelelőképpen kérdőre vonhassam őt, miközben valahol a lelkem legmélyén már érzem, semmi értelme hülyét tettetnem, úgyis tudom, mire megy ki a játék.

– Szendvics – biccent a kezemben tartott tasak felé, és még egy ugyanolyat húz elő a táskájából. – Enned kell, drágaság. Alig állsz a lábadon.

A papírzacskót bámulom, s nem tudom, mit mondjak. Én magam is érzem, hogy kezd eszméletlenül gyerekes viselkedésbe átmenni ez az önéheztetés, mégis összeszorul a torkom, mert az ételre pillantva akaratlanul is Rowan új barátnője jut eszembe. És a tény, hogy rohadtul jobban néz ki, mint én valaha fogok.

Matteo látja rajtam, hogy vacillálok, és a kezemet megfogva húz magához közelebb, tekintete az enyémbe fonódik.

– Figyelj, Ams... te szebb vagy, mint ő. Sokkal szebb – biztosít, én pedig szinte iszom a szavait, mert pontosan ezekre a mondatokra van a lelkemnek szüksége. – Az, hogy Rowan ezt nem tudatosította, és hogy egy hülye állat, nem a te hibád. Nem tehetsz róla, jó? Nem azért csalt meg, mert nem vagy elég jó – mondja ki nyíltan, mire legördül egy könnycsepp az arcomon.

Ujjai a bőrömre simulnak, letörlik azt az árva cseppet. Magához húz, és a hajamat simogatja, miközben én igyekszem nem nagyon összesírni a pulcsiját. Annyira jólesik, ahogyan átölel, és annyira biztonságban érzem magam a karjaiban, hogy csak percekkel később válunk el, amikor már úgy érzem, kisírtam magam eléggé ahhoz, hogy túléljem ezt a napot is.