Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizenkettő

.· 12 ·.

A napom végül úgy alakul, hogy szinte nem is tudok Ellie-vel beszélni a suliban, mert vagy elhúzódnak az óráink és már nem éri meg összefutni arra a két percre becsengetés előtt, vagy a barátjával van, vagy nekem kell utolsó pillanatban leckét írnom/magolnom, ugyanis tegnap este már nem sikerült magam rávennem kábé semmire, miután visszatértem az edzésről. Ezért van az, hogy amikor az utolsó óráról is kicsöngetnek, azonnal írok neki, hogy várjon meg a bejáratnál, mert rengeteg mindent kell megbeszélnem vele.

A telefonomat a kezemben szorongatva haladok végig a már viszonylag kihalt folyosón – ugyanis a többség amilyen hamar csak lehet, lelép a suliból a csengőszó hallatán –, miközben kavarognak bennem az érzések, és már annak határán állok, hogy nem kellett volna írnom Ellie-nek, mivel még sincs mit mondanom neki. Legalábbis egyelőre, ugyanis annyira korai számomra minden, és annyira nem sikerült még feldolgoznom a történteket, hogy nem lennék képes róluk beszélni. Azonban valamilyen okból kifolyólag mégis bennem van a késztetés. És ez a kettőség jobban felemészt, mint azt valaha is gondoltam volna.

Annyira a gondolataimba vagyok merülve, hogy fel sem tűnik, hogy már kiléptem a suli ajtaján, és simán elsétálnék Ellie mellett, ha a karomat megragadva nem rántana vissza.

– Mel, hé – állít meg, és bizonytalanul pillant rám. – Minden oké?

– Aha – bólintok, és mosolyra húzom a szám. – Miért?

– Mert olyan fejet vágtál, mint aki egy hídhoz készül leugrani – vonja meg a vállát, miközben elindulunk egymás mellett.

Elfintorodom a beszólásán, majd nagy levegőt véve fordulok vele szembe, és kissé habozva megszólalok.

– El... ellógtam az első órát. Matteóval.

– Mi? – Egy röpke másodpercre rám pillant, azt várva, hogy kimondjam, csak viccelek, ám amikor ez nem történik meg, tekintete minden létező zavarodottsággal telve fonódik az enyémbe. – Ez most komoly?

Teljességgel megértem a döbbenetét, hiszen világéletemben a jobb tanulók közé tartoztam, így a lógás nem is nagyon szerepelt a szótáramban, s azon sem csodálkozom, hogy a mondat második felére is csak tátogni tud, ugyanis az elmúlt napokban számtalanszor tagadtam mindent, amihez Matteónak köze volt velem kapcsolatban.

– Hát, igen – bólintok, megerősítve szavaimat. – Elvitt egy üres terembe, és...

– Megcsókolt? – tippel a barátnőm, mire elképedve nézek rá.

– Mi van? Dehogy – rázom meg a fejem, miközben minden próbálkozásom ellenére is felkavarodik a lelkem, és az agyam szülte képek kettőnkről ösztönösen beleágyazódnak. – Isten ments – tiltakozom továbbra is, főleg már csak saját magam megnyugtatására, ugyanis Ellie összefont karokkal állva előttem nem éppen úgy tűnik, hogy a mentegetőzésemre lenne kíváncsi.

– Jól van, felfogtam – teszi fel a kezét, félbeszakítva engem. – Akkor mit csináltatok?

– Semmit – bukik ki belőlem, majd kissé összeszedve magam folytatom –, vagyis, hát... ettünk.

Valamiért nagyon nehezemre esik kibökni ezt az egyetlen szót, és nem tudom, hogy magam miatt-e, vagy éppen Ellie fürkésző tekintetéből kifolyólag. Teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy nem erre a válaszra számított, és szánalmasnak tartom magam emiatt, de félek a reakciójától.