tíz

2.1K 96 38
                                    

10 ·.

– Matteo – suttogom, és magammal együtt a hangomat is megpróbálom valahogyan összeszedni.

– Ams, jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz...

– Minden oké – próbálok kikászálódni a karjaiból, de nem engedi.

– Nem hiszem – jegyzi meg halkan, mintha a hangerősséggel próbálná megakadályozni, hogy újból belé kössek. – Mások nem potyognak le csak úgy edzés közben.

– Csak fáradt vagyok... – kezdem, de belém fojtja a szót.

– Mikor ettél utoljára?

– Ne kezdd már megint – sóhajtok fel, de könyörtelennek bizonyul.

– Mikor ettél utoljára? – ismétli meg önmagát, én pedig egy kicsit meghalok belül, amiért még ahhoz sincs erőm, hogy egy hazugságot kitaláljak.

– Pénteken.

– Te normális vagy?

– Ne üvölts – kérlelem összerezzenve.

– Ne haragudj, de akkor is... pénteken? Miért?

– Semmi közöd hozzá.

– De van, ha előttem esel össze.

– Akkor ne legyél ott, ahol én – vágok vissza, csak azért, hogy mondjak valamit, és ne hagyjam, hogy övé legyen az utolsó szó.

– Azért nem olyan könnyű távol maradnom tőled, mint azt gondolod.

Görcsbe rándul a gyomrom a szavai hallatán, és kettős érzések vannak bennem azzal kapcsolatban, amint mond. Egyrészt simogatnak, míg a másik oldalon szinte megfojtanak a tudat miatt, hogy ezek mögött az ártatlan beszólások mögött olyan szándékok és elképzelések lehetnek, amelyeknek én képtelen vagyok megfelelni.

Kizökkenek a gondolataim közül, és csak most realizálom, hogy még mindig Matteo karjaiban vagyok, aki, úgy tűnik, nem szándékozik letenni, ugyanis határozott léptekkel megindul velem a kijárat felé.

– Hé – csapok rá a karjára. – Most meg hová mész?

– Enni – feleli annyi egyszerűséggel a hangjában, hogy egy pillanatig vitatkozni sem tudok vele. De ez tényleg csak egy pillanatig tart.

– És én? – érdeklődöm, utalva arra, hogy mivel a karjaiban visz, oda megyek, ahova ő is.

– Jössz velem.

– Nem vagyok éhes – vágom rá azonnal.

– Aha, én pedig tegnap szültem – forgatja a szemét, majd tekintetét az enyémbe fúrva folytatja. – Figyelj, drágaság, ne csináld ezt magaddal, oké? Semmilyen rohadék a világon nem ér annyit, hogy éheztesd magad.

– Te ezt nem érted – fakadok ki, és annyi intenzív érzelem gyűlik össze bennem, hogy úgy érzem, mindjárt elsírom magam.

– Akkor mondd el, kérlek. – A hangja rekedtes, és szinte látom, ahogyan megfullad attól a rengeteg emóciótól, ami benne kavarog.

Megrázom a fejem, és lesütöm a szemem. Nem érzem úgy, hogy készen állnék egy ilyen jellegű beszélgetésre pont most, vagy akár bármikor, főleg Matteóval. Mindazok után, ami a suliban történt, kezdve a beszólongatásokkal, majd a pillanattal, amikor tanúja volt annak, mennyire is magam alatt vagyok.

– Tegyél le – kérem, és egy szó nélkül engedelmeskedik.

A karomat összefonva magam előtt vonulok ki a teremből, miközben érzem, hogy pillantása szinte felégeti a hátamat, arra várva, hogy megforduljak, és visszamenjek hozzá. Egy pillanatra megtorpanok, miközben az agyam és a szívem között vacillálva mély levegőt veszek. Megrázom a fejem, és kilököm az ajtót.

Érzelmek fogságában | mia cara I.Where stories live. Discover now