Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizennyolc

.· 18 ·.

– Annyira sajnálom. Tényleg. Szörnyen viselkedtem.

A suli parkolójában, miután lerakom egy üres helyre a kocsim, azonnal Ellie-t kezdem keresni, akit miután megpillantok, felé szaladva a nyakába omlok, és szorosan átölelem.

Viszonozza az ölelésem, és annyira erősen szorít, mintha attól félt volna, soha többé nem lehet része hasonlóban.

– Igazad van. Mindenben – folytatom csukott szemmel mondandóm, miközben karomat a nyaka köré kulcsolom. – Egyszerűen csak annyira hirtelen jött minden, és annyira a lényegre tapintottál, hogy elborult az agyam, és képtelen voltam beismerni, hogy helyes a feltételezésed. Sajnálom. Kérlek, ne haragudj.

– Ugyan már, Mel – simítja meg a hátam –, dehogy haragszom.

Fellélegzem, bár tudom, még nincs vége a történetnek. Hiába rendeztem le Ellie-vel a dolgot, van egy másik személy, akivel szintén kezdenem kell valamit. Matteo.

– Nem megyünk be? Megfagyok – szólal meg Ellie egy kis idő után, mire nevetve engedem el.

– Várj, hozom a kávémat – szaladok vissza a kocsimhoz, és felkapva a poharat visszasietek a barátnőmhöz. – Mehetünk.

– Tudod – kezdi –, tegnap gondolkodtam, és arra jutottam, hogy igazából semmi közöm ehhez. Hogy mi van veletek. Matteóval. – Látja rajtam, hogy mondani készülök valamit, így gyorsan folytatja. – Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy teljesen a te dolgod, hogyan rendezed le kettőtöket, de azért vigyázz magadra – pillant felém óvatos mosollyal az arcán. – És a szívedre is – teszi hozzá halkan.

– Köszönöm – felelem hálásan. – Meg fogom oldani, hidd el. De lehet, hogy még nem most. Kell egy kis idő ahhoz, hogy rendbe tegyem magamban, mit is akarok igazán.

Csak bólint, majd különválunk, mert megszólal a csengő. A szekrényemből előveszem a dolgaimat, bár bízom benne, hogy már nem nagyon tervezünk csinálni semmit így év végén, de mégis. Sosem lehet tudni.

Megremeg a gyomrom, amikor a teremhez érve, a nyitott ajtón bepillantva Rowant és az új barátnőjét veszem észre először. A csaj az exem padján ül, és Rowan haját piszkálva nevet valamin, amit ő mond neki.

Nagyot nyelek, és igyekszem elkapni a tekintetem, de megbabonáz a látvány. A lehető legrosszabb értelemben. Azt hittem, ennyi idő után már képes vagyok elviselni őket mint pár, de úgy látszik van, amit sosem fogok tudni megszokni.

Hirtelen egy kéz simítja meg a hátamat, mire összerezzenve fordulok hátra.

– Mi az, drágaság? – Matteo ácsorog mögöttem, és érdeklődve fürkész. – Miért nem mozdulsz?

– Bocs, már megyek is – intek, majd nagy levegőt véve belépek a terembe, és a padlót pásztázva megyek hátra a sorok között, és ülök le a szokásos helyemre.

– Mit csinálsz? – fordulok csodálkozva Matteo felé, aki engem követve, egy széket maga után húzva helyezkedik el mellettem.

– Filmet fogunk nézni, és ülhetünk úgy, ahogyan akarunk.

– Én nem akarok így ülni.