Érzelmek fogságában | mia cara I.

hét

.· 7 ·.

Fogalmam sincs róla, hol vagyok, amikor kinyitom a szemem a párnák között feküdve. A délelőtti napsugár fénye beesik az ablakon, és körbetáncolja az ágyat, amelyben fekszem, de nem egyedül...

– Úristen – pattanok fel a szám elé kapva a kezem, amint realizálom a helyszínt, és azt, hogy ki is fekszik mellettem félmeztelenül, egyik karjával a derekamon. Matteo.

– Hm? Mi történt? – kérdezi rekedt hangon, és a szemét kinyitva mélybarna íriszei egyenesen az enyémekbe fúródnak.

– Én is ezt kérdezem. Mi történt? – ismétlem meg a szavait enyhe kétségbeeséssel a hangomban. Alig emlékszem valamire a tegnap estéből, ráadásul a fejem is eszméletlenül hasogat, úgy érzem, képtelen vagyok egy percig is gondolkodni.

– Elhoztalak a buliból, és mivel mondtad, hogy így nem mehetsz haza, aztán meg elaludtál a kocsiban, végül ide jöttünk – foglalja össze tömören az eseményeket.

– És – kezdem, majd mikor észreveszem, hogy a sötétzöld ruhám helyett egy rövidujjú póló és egy bokszeralsó van rajtam, megdörzsölöm az arcom – ez mi?

– Adtam rád valamit, amiben aludhatsz – feleli egyszerűen, majd félredobja a paplant, és felkel az ágyból.

Tekintetem ösztönösen téved csupasz, szálkás mellkasára, a kidolgozott hasizmára, és nagyot nyelve hátrálok.

– Mármint, te öltöztettél át? – kérdezősködöm továbbra is. Az agyam mintha elpárolgott volna a helyéről, nem vagyok képes megemészteni a szavait, és a pillantásomat sem tudom elvenni izmos mellkasáról, amelyen még a napfény is táncot jár.

– A szemembe nézz, drágaság – nyúl az állam alá, és az érintésétől kiráz a hideg. – És a kérdésedre válaszolva igen, én öltöztettelek át. Nyugi már – folytatja, amint látja, hogy mondani készülök valamit –, a melltartód és a bugyid még rajtad van. Bár ezen változtathatunk, csak egy szavadba kerül. – Kaján mosollyal az arcán engedi el az arcom, hagyja, hogy ismét egy lépést hátráljak.

Lesütöm a szemem kínomban, és szinte fizikailag érzem, ahogyan vörösödik a fejem, amint a szavak elhagyják a száját, és elsétálva mellettem a fürdőbe indul.

– Mielőtt kiakadnál – fordul vissza –, aranyos vagy, amikor alszol.

– Csak akkor? – bukik ki a számon annyira automatikusan, hogy nem tudom megakadályozni.

Halkan felnevet, és megrázza a fejét.

– Mindig.

Becsukja maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok a szobájában a gondolataimmal. A kezdeti megszeppentség és döbbenet érzése kezd lassan alább hagyni, amint pillantásomat körbejáratom a helyiségben, a cuccaim után kutatva. Végül a falra szerelt tévével szemben álló kanapé karfáján találom meg a ruhámat ledobva, mellette pedig a fekete retikülöm hever, amelyből gyorsan előbányászom a telefonomat. Félig lehunyt szemmel, kissé félve bökök rá a kijelzőre, ami felkapcsolódik, megjelenítve az egymás alatt sorakozó értesítéseket. Pillantásom végigfut az összesen, míg ki nem szúrom a fogadatlan hívásokat. Ellie-től és... anyutól.

– Jaj, istenem – túrok a hajamba idegesen, majd nagy levegőt veszek, és tárcsázom a barátnőm számát. – Szia – szólalok meg, amint felveszi, mire ő azonnal a szavamba vág.

– Mel, hol vagy? Mikor mentél el a buliról, és hogyan? Sajnálom, hogy eltűntem, de aztán, amikor kerestelek...

– Minden oké, tényleg – nyugtatom meg azonnal. – Az van – folytatom, azon vacillálva, hogyan fogalmazzam meg a mondanivalómat –, hogy Matteo elhozott, és...