Érzelmek fogságában | mia cara I.

huszonöt

.· 25 ·.

Mielőtt Matteo hazavisz, útba ejtjük Ellie házát, ahol valahogyan mégis sikerül bemásznom az ablakon (jó, ehhez Matteónak is köze van, aki hagyja, hogy a vállán egyensúlyozva ügyeskedjem be magam), és gyorsan magamhoz veszem a dolgaimat. Átöltözöm a tegnapi ruhámba, a bulizós szettet pedig a barátnőm ágyára terítem, hogy biztosan megtalálja, majd a táskámat kiadom Matteónak, és én is utána mászom.

– Ez iszonyú magas – borzongok meg, amikor túl sokáig bámulok lefelé, és a talaj minden másodperccel egyre távolibbnak tűnik.

– Ugorj – biztat, és felnyújtja a karját. – Ne aggódj, elkaplak.

Viszolyogva bólintok, majd egy halk sikolyt hallatva engedem el az ablakpárkányt. Észre sem veszem, hogy ösztönösen összeszorítom a szemem, és csak akkor nyitom ki óvatosan, amikor már az ölelő karokat érzem magam körül.

– Ez nagyon rossz volt – suttogom, mert a gyomrom még mindig liftezik, és a pulzusom a fülemben dübörög. Párszor mély lélegzetet veszek, majd amikor már úgy érzem, sikerült visszaállítanom a vérnyomásom normálra, Matteo arcára emelem a tekintetem. – Most már letehetsz.

– Nekem ez így jó – feleli egyszerűen, és én nem tiltakozom.

Mert egyetértek vele. Nekem is jó így. A karjaiban.

✧

– Megjöttem – lépek be az ajtón a táskámmal a vállamon, és csak utána jövök rá, hogy nincs otthon senki; anyu továbbképzésre utazott, és csak pár nap múlva jön haza.

Lepakolok a szobámban, és hanyatt dőlve az ágyamon sóhajtok egy nagyot. Úgy érzem, rengeteg dolog van, amiről gondoskodnom kell, de nem fizikailag – az agyamban kell rendet tennem.

A buliról, ahogyan sejtettem, nincsen túl sok emlékem. Pár pillanat totál kiesett, az egyedüli esemény, amire kristálytisztán emlékszem, az a verekedés. Annak minden momentuma a fejemben él. Megremegek, amikor újra bevillan Rowan szorítása a karomon. A hideg, már-már kegyetlen tekintete, amivel figyelt, és az a leplezetlen, vad vigyor, ami az arcán játszott.
Abban a pillanatban nagyon féltem tőle.

Megrázom a fejem, és a mellkasomhoz szorítok egy párnát. Megpróbálok az érzéseimre figyelni, amik Rowan gondolatától kerültek a szívembe, s gondosan átválogatom őket, hogy tudjam, hányadán is állok az exemmel.

A megkönnyebbülés érzése hullámokban jár át, és akkora kő esik le a szívemről, hogy ha nem az ágyon feküdnék, valószínűleg összeesnék a megszabadult súly okozta mámortól. Mert már nem találok a szívemben sem ottmaradt szerelemhez hasonlító érzést, sem hiányérzetet. Csak megvetést és utálatot. És a tény, hogy már nem kötődöm hozzá annyira, mint a szakításunk utáni időszakban, megmagyarázhatatlanul nagy felszabadultságot hoz.

Be akarok bizonyosodni, hogy tényleg kiürült a szívem, így a telefonomhoz nyúlok, és megnyitom az Instagramot. Rákeresek az új barátnőjére, és mint egy igazi mazochista, újból végignézem a feltöltött posztjait, amiknek a száma az utóbbi időben megduplázódott. Egyesével veszem szemügyre a képeket (gondosan vigyázva, hogy ne kedveljek be véletlenül egyet sem), és a lelkemre figyelek.

Semmi.

Na jó, egy kis irigység talán, de már nem szorul el a torkom, nem lüktet a mellkasom, és nem érzem azt, hogy bármelyik másodpercben sírva fakadhatok.

Kiszerettem belőle. Legalábbis nagyon remélem.

Hiába igyekszem magam meggyőzni, hogy már semmit sem érzek, azért a lelkem mélyén egy nagyon aprócska mértékben még megtalálható a hiányérzet. Az az enyhe vágy, amellyel ha tudnám, visszahoznám a múltat, azt az időszakot, amikor még minden szép és jó volt, amikor még együtt voltunk, amikor semmit sem láttam a nagy szerelemtől, és amikor – bár még nem tudtam róla – Rowan már más után nézelődött.