Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizenkilenc

.· 19 ·.

A második óra végére az eddig csak készülődőben lévő vihar óriási esőcseppek formájában adja meg magát, amelyek hangosan kopognak az ablaküvegen. Erős szél zörgeti a fák lombjait, és már nyoma sincs a tegnapi napsütésnek.

Sajnos a matektanárt egyáltalán nem érdekli, hogy mindjárt vége az évnek, és már elegünk van a tanulásból, továbbra is rendesen vesszük az anyagot. Ellie mellett ülve, a tenyeremmel támasztva a fejem firkálgatok a füzet szélére, és igyekszem nem összefagyni a nyitott ablak mellett, amit azért nem csukhatok be, mert úgy nem lenne friss levegő. Remek.

Megkönnyebbülve sóhajtok, amikor megszólal a csengő, és összepakolva a dolgaim gyorsan elhagyom a tantermet. Ez a szünet húsz perces, úgyhogy szerencsére nem kell rohannom a következő órámra, hanem nyugodtan kifújhatom magam. És vehetek magamnak forró csokit, mert a Matteótól kapott kávém sajnos elfogyott.

Ellie-vel együtt sétálunk a folyosó végén lévő automatához, és mindketten veszünk magunknak valami meleg italt, amire ebben a borzalmas időben nagyon szükségünk van.

– Úristen – kortyolok bele, és élvezem, ahogyan a folyadék szinte végigégeti a nyelőcsövem. – Ez nagyon finom.

– Három éve ebbe a suliba járunk, és még csak most vettünk először – szorongatja Ellie a kezében a poharat. – Mi a fenét csináltunk mi eddig?

– Ugye – értek egyet, majd egymás mellett haladva indulunk el a folyosón a kedvenc kanapénk irányába, ahol szinte az összes szünetünket töltjük.

– Itt van a „haverod" – biccent El a fejével oldalra, ahol Matteo ácsorog Deannel és pár másik fiúval az évfolyamból.

– Szia – lépek oda hozzá. Jó hangulatban vagyok, és ezen még az sem tud változtatni, hogy látnom kell a fejét a közös óráinkon kívül.

– Hát te meg mitől vagy ilyen vidám? – fordul felém, és apró mosoly bukkan fel a szája sarkában.

– Van forró csokim – mutatom felé a papír poharamat. – Kérsz?

Elveszi, majd elfordítja, és ott iszik bele, ahol előbb az én ajkaim voltak. Párat kortyol, miközben végig tartja a szemkontaktust, én pedig igyekszem nem összeesni előtte. Úristen.

– Köszi, ez tényleg jó – adja vissza az italt halvány mosollyal az arcán. Hát persze, hogy szándékosan csinálta.

– Azt hiszem, mi megyünk – ragadja meg Ellie a karom, és magával húz. Pár lépést teszünk, amikor szinte rám zúdítja a kérdését. – Ez meg mi volt?

– Te is láttad azt? – nézek rá, mire vigyorogva bólint.

– Végül is – kezdi –, ez már egy majdnem csóknak számít. Mivel ugyanoda rakta a száját, mint te.

Bólintok, miközben nem igazán tudom, mit gondoljak a történtekről. Egyik részem szinte sikongat a majdnem csóktól, míg a másik felem kissé elárulva érzi magát. Az a felem, amelyik a barátságunkban hisz.

– Mel, minden oké? Szótlan vagy. – A kanapéra lehuppanva Ellie törökülésbe húzza a lábait, és érdeklődve fürkészi az arcom. – Nem tetszett? Mert én jól szórakoztam...