Újra a pályán: Döntés

1.

Apa mindig azt mesélte nekem, hogy hamarabb tanultam meg korcsolyázni, mint járni. Tudták anyuval együtt, hogy ez lesz a hivatásom, épp ezért is küldtek tanárhoz, hogy minél ügyesebb lehessek. Apa azt szerette volna, ha a hokiban jeleskednék, de hamar rájött arra, hogy sose választom a hokit, mint korcsolyázási lehetőséget, hanem a műkorcsolyázás mellett döntök. Anyu csak örült annak, hogy boldog vagyok és szórakozok a jégen.
Ám apa nem tudta azt, hogy miért választottam a műkorcsolyát.

Még a nagymamámmal jártam korcsolyázni, mert a szüleim nem értek rá minden második nap vinni és hozni. Egyik nap azonban korábban érkeztünk meg, mivel a nagyi elszámolta magát.
A pálya széléről néztem a nagyobbak edzését, nagyi segített, hogy láthassak, bár a lépcsőket is használhattuk volna, ami pár lépésre volt tőlem.
Az edzésen színes ruhákban voltak a párok és egy emelést csináltak, amikor a lány elvesztette az egyensúlyát és a fiúba kapaszkodva visszaesett a jégre. Nem esett baja, felállt és újra kezdték az emelést.
Minden alkalommal újrakezdték, a végére mindketten elestek. Veszekedni készültek, amikor megláttak minket a nagyival a pálya szélén. Hogy igazi mosollyal ajándékoztak meg vagy nem, azóta sem tudom, de láttam, amint megbeszélnek valamit.
Pár perccel később olyan műsort mutattak meg nekünk, ami miatt az állam a padlót súrolta.

Mosolyogva jöttek le a pályáról, az élvédőt ráillesztették a korcsolyájukra és felém gyalogoltak.
- Jó napot! Szia! - köszöntek kedvesen nekünk. Szégyelősségem miatt nagyi mögött húztam meg magam és onnan lestem a magas férfira, aki még apánál is magasabb volt.
- Elnézést, szégyelős. - hajol meg egy kicsit nagyi. - Gyere Jimin, hamarosan kezdődik az edzésed.
- Jimin? - mosolyodik el a hölgy is, felénk lép egyet és legugol hozzám, hogy láthasson. - Engem is Jiminnek hívnak!
- Tényleg? - kérdezek rá előbújva nagyi mögül. - De lány vagy! Apa azt mondta, hogy az erős fiúkat hívják Jiminnek!
- Az erős fiúkat és lányokat. - javít ki Jimin, miközben a férfi megállás nélkül vihog. - Korizol?
- Igen. A nagyi hozott edzésre. Kicsit nehéz hátrafele menni, de gyakorolok otthon. - sóhajtok egy nagyot. - Mr. Kim nagyon szigorú, amiért nem tudom megtanulni.
- Még van időjük, ugye? - kérdezi a nagyit Jimin.
- Van, korábban jöttünk tévedésből. - válaszolja a nagyi.
- Szeretnéd megtanulni, hogyan kell hátramenni? - kérdezi Jimin a kezét nyújtva.
- Igen. - bólogatok és felnézek a nagyira. - Szabad nagyi?
- Szabad, de szót fogadsz. - megigazítja a sapkámat nagyi. Az egyik széken cseréljük át a korcsolyámat, hogy minél hamarabb a pályára léphessek.

Aznap Jimin segítségével megtanultam, hogyan mehetek hátra és Mr. Kimet megkértem mutassa meg hogyan kell párosan korcsolyázni. Azóta tanultam meg műkorcsolyázni és versenyekre járni.
A nagyi halála után az edzőm vitt és hozott a versenyeken, minden megjelenésem után kielemeztük a versenyszámomban nyújtott teljesítményemet és azt tökéletesítettük. Mire betöltöttem a 16-ot aranyérmes műkorcsolyázó voltam, ezzel a legfiatalabb férfi műkorcsolyázóvá váltam.
Minden évben, amikor versenyszezon jött, én taroltam az aranyérmek begyűjtésével. Zsinorban az ötödik aranyérmet is beszereztem a Grandon, amikor megváltozott az életem.

Mr. Kim helyett anyu hozott el a versenyről. Szeretett volna ott lenni velem és megnézni a győzelmemet a saját szemével. Emlékszem, akkor egy lila szettben voltam, vállnál gyöngyökkel hímzett, ami egészen a köldökömig húzodott le a minta.
Apa sajnos nem tudott jönni, mert üzleti úton volt.
Amire emlékszem az az, amikor anyunak panaszkodok az egyik félresikerült ugrásomról, amit ő tökéletesnek vélt, de tudtam, hogy Mr. Kim is egyet értene velem. Az aranyérmet a kezem között forgattam és ellenkeztem továbbra is anyuval. Kivette a kezemből az érmet és elmondta, hogy ezt nem a semmiért kaptam és ne legyek szigorú magamhoz. Végig engem nézett, aminek az lett a következménye, hogy a szembe jővő sávba hajtott.
Bár elkapta a kormányt, így is ütköztünk a szemből jövő autóval vagy teherautóval, már nem emlékszem. A bal lábam körül szorítást éreztem, ahogy a bal karomnál is, de ami a legrosszabb volt mind közül, hogy a nyakamon éreztem a vágást.

Három hét telt el kómában, amikor felébredtem. Apa és Mr. Kim volt mellettem, azonnal anyuról kérdeztem.
Meghalt.
Nyugtatót kellett adjanak a nővérek, hogy lecsillapodjak.
Másodszor akkor kellett adjanak, amikor megláttam a nyakam és a fél arcomon húzódó sötét csíkot, amit összetart pár cérnaszál, már gyógyult.
A balesetről és rólam a tévé is közvetített, de nem tudtam nézni. Már nem az a Jimin voltam, aki a baleset előtt, hanem egy torz ember.