Újra a pályán: Döntés

4.

A kis hisztimmel elértem azt, hogy ismét nyugtatót kapjak. A nyugtató miatt három napig nem hagytam el a szobámat, míg a pszichológus váltotta az orvosomat, vagy az orvosom a nővéreket.
Senki nem látogatott meg az idő alatt, de nem is számítottam rá, hiszen nem érdeklek senkit.

Második párnámat öleltem magamhoz, hogy el tudjak aludni, amikor két koppanást hallottam az ajtómon, majd kinyílt az. Yoongi botorkált be mankóival, maga után becsukta az ajtót és szó nélkül ült le az ágyam mellett álló széken, amit a takarítőnő minden nap lefertőtlenít.
- Nem láttalak egy ideje. - mondja a nyílvánvalót Yoongi, a párnára helyezem a fejem és úgy nézek fel rá.
- Nincs kedvem felkelni. - tájékoztatom. - A lélekdoki szerint depresszióm van és baj van a saját önképemmel.
- Hát az nem jó. - szusszant fel Yoongi. - Én rosszabbítottam meg?
- Nem hinném. - rázom meg a fejem és arcomat vakarom meg. - Tényleg! Sikerült megnézned a versenyződet?
- Nem. - válaszolja. - Balesete volt és jó pár hónapja szóbeszédekből tudok róla valamit.
- Értem. - suttogom, tudom, hogy én vagyok az. - Miért?
- Mit miért? - kérdez vissza, mire felkönyökölök és szemeibe nézek, a szemem már jól hozzászokott a sötéthez, plusz az éjjelilámpa is segít.
- Miért támogatsz még mindig? - kérdezem. - Miért vagy itt?
- Mert balesetem volt és ide hoztak? - kérdezi, mint állítja. - De az, hogy beszélhetek veled az már az én döntésem. A támogatás pedig automatikusan jön, hiszen több éve nézem a versenyeidet a tévében, hiába láttam már a médiában a győzelmedet.
- Miért beszélsz velem? - teszem fel neki a következő kérdést.
- Ahogy vissza akartál sétálni három napja a szobádba olyan érzésem volt, hogyha nem teszek valamit, akkor vége. - mondja. - Ezért szólítottalak meg. Magányos vagy.
- Három napja hallhattad, mi történt velem - visszahajtom a fejem a párnára. - Vagyis konkrétan a baleset utáni időszakban. - javítom ki magam.
- Mindenkit megrázott. - bólint egy kicsit.
- Dehogy! - vágom rá azonnal hevesen. - Senkit nem rázott meg! Mr.Kim a gyógyulásomra koncentrállt, hogy minél hamarabb pályára állhassak, apám pedig annyira gyászolt, hogy inkább a halált választja, mert ha rámnézne, akkor csak azt látná, ahogy anyu meghalt! - csattanok fel. - Jungkook is, egyszer jött. Egyik vetélytársam sem jött, pedig volt akivel barát is voltam! Egyedül engem rázott meg! - már kiabálok, könnyeim is folynak és remegek is, hiába vagyok betakarózva. - Elvesztettem a szüleimet! Elvesztettem az anyukámat és az apámat, csakis magam miatt! Elvesztettem az egyetlen dolgot, amiben jó vagyok! Elvesztettem minden józan észt!

Dühösen meredek a széken ülő Yoongira, aki meg sem rezdült tőlem, mintha semmi nem lennék.
Az ölelni kívánt párnát a szoba másik felébe kerül, ahogy a sétapálca is. A takarót felemelem, de a kezem megakad, ahogy Yoongi lefog.
- Ne. - suttogja, meghallom a lépteket a folyósón. - Nézz rám!
- Eressz! Eressz el! - rángatom meg a kezem, de nem ereszt el. Az ajtó kinyílik és két nővér jelenik meg.
- Nem foglak. - rázza meg a fejét, szőke tincsei a rázás miatt táncolnak.
- Ne! Nem akarom! - nézek a nővérre ijedten, nem akarok újabb nyugtatót kapni.
- Nézz rám Jimin! - kér Yoongi, másik kezemmel a takarót megmarkolom és felhúzom egészen az arcomhoz.
- Kell segítség? - kérdezi kedvesen a nővér Yoongitól.
- Nem kell. - válaszolja, elengedi csuklómat, majd megfogja a kezem gyengéden. - Megoldom.
- Biztos? - kérdezik tőle.
- Biztosan. - válaszolja. - Ha baj lenne, akkor hívom önöket!
- Rendben. - adják be a derekukat. Még hallom, ahogy suhannak az anyagok és a lépéseket is, majd halkan csúkódik be az ajtó.
- Elmentek. - tájékoztat Yoongi, aprót bólintok. - Jimin, rám néznél?
Habozok. Megtörlöm a szemeimet egy kicsit és orrig lehúzom a takaró anyagát.
- Ez is megteszi. - bólint. - Figyelj - sóhajt egy kicsit. - nem nagyon tudok beléd látni, de nem is akarok. Sokat veszítettél, gyászolsz és gyógyulni akarsz. De biztos van, amire te is nagyon vágysz, nem igaz?
- Igen. - motyogom, de a takaró elnyomja a betűimet.
- Ez szerintem egy igen. - néz rám tanácstalanul. - Csak meg kell határozni őket. - tisztán látom, hogy nagyon gondolkozik. - Kitalálunk ötöt, jó?
Aprót bólintok és ismét lehunyom a szemeimet, sírhatnékom van nagyon.
- Yoongi? - lehúzom teljesen a takarót az arcomról, a szőke tincses kérdőn néz rám. - Nagyon szeretnék egy ölelést. Egy rendeset.
- Nem vagyok nagy ölelkezős, de legyen. - egyezik bele.
- Itt is aludnál? - kérdezek rá félve.
- Azért ennyire messzire ne menjünk! - utasít vissza azonnal. - Egy ölelés. Itt maradok, ameddig el nem alszol, de semmi több.
- Oké. - suttogom.

Az ölelést követően, a lábamhoz rakott párnát magamhoz veszem és átölelve fekszem le. Yoongival halkan beszélgetünk, míg el nem alszom.

***

Másnap délután jön át hozzám Yoongi, aki a kanapén telepedik le, kényelembe helyezve magát a lába miatt. Én az ágyam melletti széket viszem magammal, hogy a kanapé mellé üljek le.
- Miért vannak mandaláid? - kérdezi az éjjeliszekrényem felé mutatva, ahol színesceruzák is vannak szanaszét, ahogy a papírok is.
- A pszichi hozza nekem. - adom meg a választ. - De eddig egyiket sem színeztem ki.
- 21 éves vagy és színezned kell. - mondja leginkább magának. - Miért?
- Hogy ne gondolkozzak. - válaszolom. - De annak az a hátranya, hogy felidézem a balesetet és... tudod.
- És mit szoktál csinálni?
- Beszélgetek vagy nézek ki az ablakon. - válaszolom.
- Miért?
- Beszélgetek, mert nincs kivel. - adom meg a szerintem logikus választ. - Mostanában azért nézek ki az ablakon, mert a szemközti épület előtt a hó eltakarítódott, de nem szorták le. A járókelők elesnek.
- Oké, látni akarom. - felkel a kanapéról, mankójával az ablakomhoz megy, mellé sétálok.
- Az az. - mutatok az épületre. Épp akkor sétál egy pár egymás mellett ott el. A lány megcsúszik és esés közben megragadja a mellette sétáló karját, akit magával húz. Elmosolyodom a jelenetre, míg mellettem Yoongi egy hah! hangot hallat.
- Kettő után sűrűbben járnak. - tájékoztatom. - Meg reggel 7 és 9 között.
- Hallod, neked nagyon sok a szabadidőd. - fújtat egyet Yoongi.
- Nincsenek látogatóim. - emlékeztetem. - A telefonom pedig nem olyan érdekes, hogy rajta lógjak. Barátaim nincsenek és korcsolyázni sem lehet.
- Nem azt mondtad, hogy kiléptél? - kérdez rá értetlenül.
- Attól még szeretnék korizni. - felelem és felszusszantok.
- De pályára állni már nem. - érti meg egyből a gondolatomat.
- Nem. - rázom meg a fejem. Ezzel az arccal és hírrel a hátam mögött, nem.