Újra a pályán: Döntés

6.

Pár perccel később Yoongi is csatlakozik hozzám. Nem kérdez azonnal semmit, hanem leül mellém, kettőnk közé rakva a botomat, amit nagy siettségemben otthagytam vele.
- Életemben nem láttam sérült embert ilyen gyorsan futni. - tájékoztat mosolyogva. Ritka alkalmak egyike, amikor Yoongi mosolyog. - Miattad egy kicsit magyarázkodnom kellett. A betegek tudják.
- Nincs okom titkolni. - mondom és megdörzsölöm az arcomon húzódó sebet. - Felhívtam.
- Felvette legalább? - kérdezi és úgy fordul, hogy szemben legyek vele. Én is úgy helyezkedem el.
- Fel. - válaszolom. Felemelem a telefonomat és kitörlöm Mr.Kim telefonszámát. Egy ilyen ember többet nem vehet részt az életemben. Nem is értem miért nem láttam ezt az oldalát?
- Rosszul zárult. - vonja le azonnal Yoongi a történéseket.
- Igen. - helyeslek egy kicsit. - Baj lenne, ha magamra hagynál? Gondolkoznom kell.
- Nem baj. - rázza meg a fejét és feláll a földről. - Tudod a számomat. Bármikor hívhatsz, amikor szeretnél.
- Köszönöm Yoongi. - mondom hálásan.
- Nincs mit Jimin. - int egyet és magamra hagy.

Két percnyi csendet kapok, amikor beront hozzám a rehabos orvosom és a magmáig szíd le, amiért futni látott engem. Mintha egy gyermek lennék.
Csendben hallgatom és abba is beleegyezek, hogy keményebben megdolgoztat, hiszen nincs mit veszítenem. Nem szólok a fájdalomról, pedig tudom, hogy kéne.
Amint távozik az orvos, távozom a szobámból.
Úgy illik, hogy én is bocsánatot kérjek a többi betegtől a kirohanásom miatt, így meg is teszem.
Nem engednek el, hanem kikérdeznek alaposan. Mikor kezdtem korizni? Mióta szeretem a műkorcsolyázást? Mindig ilyen hülye volt az edzőm? Minden fajta kérdést megkaptam az idősebbektől, én pedig őszintén válaszoltam nekik. Még arra a kérdésre is, hogy a fiúkat szeretem-e? Őszinte választ adtam, mert a rajongóim is tudják jól, hogy igen.
De kérdőre vontak, hogy miért nem csatlakoztam hozzájuk hamarabb, ha ilyen sok ideje már a kórházhoz tartozom. Nem tudtam válaszolni rá.
És ebben az évben, amikor minden a feje tetejére állt az életemben, másodszorra éreztem azt, hogy igenis van akinek számítok. Közel tíz teljesen ismeretlen ember érdeklődött felőlem, befogadtak a körükbe, meghallgattak és ami nagyon meglepett, hogy támogatnak engem. Egy teljesen ismeretlen volt hírességet, aki a háta mögé száműzte a korcsolyázást. Akitől elvették a korcsolyázás csillaga címet és kirúgtak.
- Omo! - nyújt át nekem egy zsebkendőt, elveszem és megtörlöm a szemeimet.
- Omo! - több felől hallom ezt a három betűt, mire elmosolyodom, de továbbra is könnyezek.
- Most mit csináljunk? - kérdezi az egyik idősebb férfi mellőlem tanácstalanul.
- Semmit. - válaszolja az idős hölgy, aki adta a zsebkendőt. - A fiúnak támogatás kell, semmi más. Ha pedig sírnia kell, akkor sírni fog.
- Túl bölcs vagy Arin-shi. - szólítja nevén a másik hölgy, aki mellettem ül.
A vállamon megérzek egy kezet, mire felnézek az illetőre, a pszichológusom az. Igaz is, ma kellett volna menjek hozzá.
- Jó napot! - hajol meg a betegeknek.
- Üdv Ms.Lee! - köszöntik páran.
- Nem okozott gondot az ifjú? - kérdezi az orvos.
- Ugyan, feldobta az unalmas hétköznapokat! - tagadják az idősek azonnal. Páran rámkacsintanak.
- Kell a fiatalság köreinkbe! - áll ki mellettem egy újabb beteg. - Különben mi öregek csak zsörtölődnénk!
- Így igaz! - helyeselnek többen is.
- Ha ez a helyzet, akkor örülök, hogy kihagyta a beszélgetést Jimin. - megpaskolja a vállamat. - De ne legyen rendszeres!
- Nem lesz. - suttogom és szipogok egy keveset.
- A szokásos időben találkozunk! - köszön el tőlem a pszichológus. - Viszlát! - hajol meg az időseknek és magunkra hagy.
- Néha csak nyűg a sok orvos itt! - panaszkodik a mellettem ülő férfi.

Sokkal gyorsabban telt el a nap, amint sikerült megnyugodnom. Az idősek úgy kezeltek engem, mintha az unokájuk lennék. Őszintén, nevettem is egy-egy történeten, amit meséltek vagy épp csintalanságon. Ki hitte volna, hogy az idősek is tudnak rosszalkodni, főleg, ha a nővérek bosszantásáról van szó.
Ma úgy éreztem, hogy nem kórházban vagyok, hanem egy olyan helyen, ahol szívesen látnak. Sok ideje éreztem azt a szeretetet, amit néha tudatosan, máskor tudat alatt ellöktem magamtól. A felismerés, hogy hiányzik a szüleim szeretete csalódással töltött el.
Az idős Arinnal maradtam utoljára, aki a lánykoráról beszélgetett nekem. Lassan segítettem fel a kanapé kényelméből, hogy elkísérhessem a szobájáig.
- Igazán jóképű ficsúr volt. - teszi hozzá, az első udvarlójáról mesél nekem. - A szüleim ellenezték a kapcsolatot. Két hónapig összejártunk, majd elszólította a háború és meghalt. - meséli tovább. - A szüleim nagyon ellenezték minden rangon aluli kapcsolatomat.
- Értem. - bólogatok egy kicsit. - Ahjumma, kérhetek egy tanácsot?
- Bármit drága! - megpaskolja karomat.
- Ha holnap elhozok önnek egy levelet, elolvasná és segítene megérteni? - kérdezem tanácstalanul.
- Természetesen drága! - válaszolja mosolyogva. - Amint végeztél a mozgással, hozd nekem és elolvasom!
- Köszönöm szépen! - hajolok meg egy kicsit az idős hölgynek. 
- Jimin drága - elengedi karomat és a szobája ajtajához lép. - Láttam, hogyan korcsolyázol. Kár lenne elpazarolni a tehetségedet. - mondja komolyan. - Tudod hol látnálak szívesen?
- Hol?
- A téli olimpia első helyezetti pódiumán. - válaszolja, azonnal megborzongok, mellkasom melegséggel telik meg és felszusszantok egy kicsit.
- Köszönöm. - hajolok meg teljesen Arin előtt. - Jó éjszakát!
- Álmodj szépeket Jimin! - köszön el tőlem a hölgy és belép a szobájába.

A szobámban félre rakom a botomat az ágy mellé és elmegyek tusolni. A meleg víz alatt van időm gondolkozni, nemcsak a mai napon, hanem Arin szavain is. Azonban a végleges döntésemet, csak holnap akarom kimondani, hiszen tudnom kell, szerintem apa miért írta azt, amit.

Szerintetek mi lehet Jimin végleges döntése?