Újra a pályán: Döntés

3.

Már egy ideje a kórház falain belül vagyok. Ugyanaz a napi rutinom. Reggeli, a nővér beveteti velem a gyógyszereket, ülök az ágyon tompa fejjel, gyógyszerek, ebéd, felsegítenek, hogy rehabra menjek, majd fájdalomcsillapítókat kapok a gyógyszereim mellé, vacsora és alvás.
Jól érzem így magam.

Hangos kopogásra leszek figyelmes, de nem is tudok szóhoz jutni, amikor a szobám ajtaja kinyílik és belép az ajtón.
Jungkookkal, már tíz éve ismerjük egymást, kettő évvel fiatalabb nálam, épp ezért jöttünk ki jól. Főleg azért is, mert ő hokizott, míg én műkorcsolyás voltam. De csak voltam.
Nagyot szusszantok a látványára. Kisfiús arca nem változott, de ezzel szemben a hajstílusa igen, rövid lett. Szemei tükrözik a sajnálatot, amint végigmér engem. Egy újabb embernek okoztam csalódást.
Nagy hévvel ül le az ágyam mellett elhelyezett széken, amin az utóbbi időben nem ült senki. Kíváncsi szemekkel nézek Jungkookra és megvakarom a heget mellkasomnál.
- Ne haragudj, hogy korábban nem jöttem - kezd el szabadkozni. - Meccssorozat volt. Kétszer kikaptunk, de felhoztuk magunkat.
- Jó. - bólintok egy kicsit. Tudom, több hónapig járják az országot meccseől meccsre, edzésről edzésre. De most nem érint meg igazán sem a kifogása, sem a jelenléte.
- Hallottam, hogy otthagyod a korizást. Bemondták a hírekben. - tájékoztat. A szobám falára erősített tévé felé nézek, még egyszer sem volt bekapcsolva. - Hogy bírod ekkora csendben?
- Nincs csend. - rázom meg a fejem egy kicsit. - Nem hallod a lépteket? Ez Mrs.Lee lesz!
- Senki nem jön Jimin. - rázza meg a fejét Jungkook, a haja kissé a szemébe lóg.
- De-de hamarosan. - erősködöm és nyakamat is megvakarom. - Anyu is itt van. - suttogom. - Apa elment vele, de visszajönnek.
- Jimin... - megfogja a kezemet, de kihúzom meleg érintése ellenére.
- Ne! Ne érj hozzám! - kiálltok fel, amitől Jungkook hátrál egy keveset.
- Jimin, neked...?
Nem mondja ki, de gondolja. Az ablak felé fordulok és motyogni kezdem az egyik rutinomat, amit már oly rég gyakoroltam be az első versenyemen. Hallom, ahogy a szoba ajtaja csukódik.

***

Fél éve vagyok a kórházba. Átvitettek egy sokkal barátságosabb környezetbe, ahol sokkal gyengédebbek az orvosok és nővérek. A rehab pedig egyszerűbb, igaz többet kell a vízben legyek és rúgdossak.
A másik kórház félrediagnosztizált, ezért jutottam máshova és kaptam rendes ellátást. Bár kapok nyugtatót, csak olyan esetekben, amikor rohamom van, de nem nagyon erőset, csak olyant, ami lecsillapít.
És kaptam pszichológust, akivel két naponta kötelezően kell beszélgessek. Hogy ez ki érdeme lehet, nem tudom.

Az éjjel folyamán felriadok egy rémálomra. Sajnos nem tudok visszaaludni, épp ezért döntök úgy, hogy sétálni megyek. Kaptam egy szép kék botot, amivel szelhetem a kórház folyósóját, így a támogatásával sétálok halkan végig a kihalt épületben. Egy-egy nővérrel találkozok, akiknek köszönök. Végül a büfé ajtaja mellett megállok az automaták sora előtt és fizetek egy üdítőért, ami ananászos. Kettőt kortyolok és visszafelé tartok a szobámhoz. Ritkán indulok meg egyedül gyalog, mert hosszú időm.
Visszafelé azonban nem én vagyok az egyedüli, aki ébren van a jelenlevő betegek közül. Egy festett szőke hajú srác ül az egyik padon a szobám folyósóján, begipszelt lábbal, mellette a támogató mankók, amíg félig le vannak csúszva mellette, mert a padnak támasztotta.
Hasonlóan van felöltözve, mint én. Egy nem túl gáz pizsama szett, ami civilruházatnak is megfelel.
Igyekszem feltűnésmentesen elhaladni előtte, de felemeli lehajtott fejét a zajra.
- Szép bot. - dícséri meg társamat.
- Szép rajzok! - biccentek a gipsze felé és tovabb haladok a szobám felé.
- Ha nem tudsz aludni, én itt vagyok! - szól utánam, a vállam felett ránézek a szőkére. - Szívesen meghallgatnám annak a sebnek a történetét!
Lemondóan megrázom a fejem.
- Ezzel nem dicsekednék. - teszem hozzá. - Jó éjszakát! - nyitok be a szobám ajtaján és belépkedek egyenesen az ágyamhoz.

Visszafekszem, rendesen betakarom magamat és az oldalamra fordulok, de nem jön álom a szememre.
Egy sóhaj kíséretében, felülök és kimegyek a szőkéhez és leülök mellé.
- Yoongi. - mutatkozik be nekem, lehagyva a vezetéknevét.
- Jimin. - utánzom őt. A gipszére mutatok. - Ki csinálta?
- Az egyik barátom. - válaszolja Yoongi. - Ki is színezte volna, csak nem volt nála színes filc.
- Aham. - bólintok. - Érdekes.
- Mi a történeted? - kérdez rá.
- Erre nem válaszolok. - építem fel azonnal a falat magam köré.
- Trauma. - vágja le egyből, vállat vonok, minek tagadni. - Az alkatodból szerintem sportoló vagy.
- Voltam. - javítom ki. - Műkorcsolyázó.
- Nem voltam messze a megoldástól. - mondja és ránézek Yoongira. - Balettosnak gondoltalak.
- Igazából azt is csináltam a korizás miatt. - adok igazat neki. - De kiléptem.
- Akartál? Kilépni?
- Muszáj volt. - vonok vállat, ezt osztotta a gép. - Veled?
- Robogós baleset. - válaszolja. - A lábam is megjárta, de a vállam is, csak azt nem nézték meg rendesen.
- Szólj a doktornak - mondom - Rosszabb lesz, ha titokban tartod.
- Majd szólok. - von vállat megtörődöm stílusban. - Te Jimin - hümmögök egy kicsit. - Nem most van a koriversenyek időpontja?
- De. - válaszolom. Minden alkalommal későn adják le a tévében, épp ezért nincs annyi nézetsége, kivéve a téli olimpia idején. - Miért?
- Bepekukkantanék. - kezébe veszi a mankójait és feláll mellőlem. - Tarts velem. Van nasim!
- Oké. - követem az ő szobájába, ami eggyel arrább van, mint az enyém. Egész végig szomszédok voltunk.

Kényelmesen helyezkedem el a szobájában álló kanapén, míg Yoongi benyomja a tévét és megkeresi a sport csatornát.
- ... A versenyzők a pályán melegítenek be. - hallom meg az ismerős Lee Hyun hangját, aki általánosságban a kommentátor szerepét tölti be. - Jó látni a visszatérő arcokat!
- Igen Hyun! - helyesel Lee Hyun társa, aki ezek szerint Choi Baekhyun. - Azonban nagy kár, hogy a korcsolyázás egyik csillaga sajnos nem lehet a pályán.
- Nagyon nagy kár! - sóhajt szomorkásan Hyun. - Park Jimin a maga 21 évével, amit nemrég töltött be, gyorsan abbahagyta a korcsolyázás művészetét.
- A tavaszi selejtezőkön vett részt, amikor édesanyjával balesetet szenvedtek. - folytatja Baekhyun. - Nem sokkal később az édesapját is elvesztette. Az edzője, Kim Gyu azt nyilatkozta, hogy rehabilitáción vesz részt a fiatal korcsolyázó, hogy az egészsége 100%-os legyen.
- A pletykák szerint, Park Jimin komoly mentális instabilitásra tett szert a kórház falain belül és a felépülésén dolgoznak a doktorok. - fejezi be a nézők tájékoztatását Hyun, nagyot nyelek, miközben a sebemet vakargatom. - Mielőbbi gyógyulást kívanunk neki és várjuk vissza a pályán, hiszen nagy tehetségge van a műkorcsolyázásban!
A bemondást megszakítják és egy kisebb videót játszanak be, amiben a versenyzőtársaim, akiket már jó pár éve ismerek, jobbulást kívánnak nekem.

Nem nézem végig, hanem egy szó nélkül hagyom ott Yoongit a szobájában a tévé társaságában és amilyen gyorsan csak tudok átsietek a szobámba. A legközelebbi tárgy, ami a kezem ügyébe kerül az a párna, amit kiabállva a szobám ajtajának vágok. Mind hazugok, mind álszentek!