Újra a pályán: Döntés

7.

A tegnapi naphoz képest a rehabon rendesen megkínoztak. Túl erőltettem a lábamat, így muszáj volt szóljak a doktornak, hogy mi a helyzet. Kivizsgáltak elég gyorsan és a röntgennek hála megtudhattuk, hogy az egyik izomszalagom meghúzódott. Egy kis ideig még érzékeny lesz, ezért vissza kell fogjuk a siettséget.

A délutan folyamán, átvittem Arinhoz apa levelét, aki a szobájában olvasta el a sorokat. Nem néztem, ahogy olvassa, hanem az éjjeliszekrényén található fényképeket vettem sorra. Családi fotók voltak bekeretezve, de nem is tudtam volna másképp elképzelni az idős asszonyt, csak a fényképeivel. Én is szeretnék fényképeket az éjjeliszekrényemen.
- Omo! - azonnal Arinra kapom a fejemet, aki összehajtogassa a levelet és visszaadja nekem. - Gyere sétáljunk egy kicsit az emeleten.
- Rendben. - egyezek bele és a karomat nyújtom az asszonynak, aki rögtön belém is karol. Az idősekhez hozzápasszoló tempóban sétálgatunk a folyósón.
- Voltál szerelmes Jimin? - kérdezi Arin hosszú percek csendessége után.
- Igazán, nem. - válaszolom.
- Édesanyukád és édesapukád igazán szerelmesek lehettek, ezért is lettél te nekik. - magyarázza Arin, mindketten biccentünk a mellettünk elsétáló nővérnek. - Figyelembe kell vedd azt, hogy az apukád elvesztette a szerelmét. Gondolom megszakadhatott a szíve a veszteség miatt, ezért döntött úgy, ahogy.
- Értem. - bólintok egy kicsit. - De miért engem hibáztat?
- Mert te voltál anyukáddal. - válaszolja. - De vannak dolgok, amiket nem tudunk elkerülni Jimin. Apukád a leveledben téged hibáztat, de igazából önmagát, amiért nem volt veletek. Bűntudat.
- De rám fogta! - ellenkezem.
- Igen. - sóhajt egy nagyot. - Nagyon nehéz megérteni a másik érzéseit drága. Ezt pedig akkor fogod, amikor te is átéled a szerelmet.
- Értem. - bólintok egy kicsikét. Az idős társasághoz csatlakozunk, de nem folyok bele annyira a beszélgetésekbe, csakis gondolkozom.

Apa nagyon szerette anyut, néha a saját világukban láthattam őket. Apa elvesztette a szeretett nőt, a feleségét, míg én az anyukámat. Mindegyik veszteség súlyos, aminek értelme is van. De sosem hittem volna, hogy apa annyira nem tud élni anyu nélkül, hogy itthagy engem. Valamikor biztosan meg fogom érteni őt, de legalább haladtam egy kicsit.
Igaz a levelében sose említette, hogy bár ne korcsolyáznék, de mégis úgy éreztem, hogy ezt mondaná nekem. Ezért is hagytam abba a korcsolyázást. Visszagondolva, gyerekkorban is, amikor megmutattam az érmeimet, mindig büszke volt rám, akár ezüst vagy bronz érmet kaptam. Anyu is támogatott, ahogy apa is. Mindketten.
- Park Jimin elhagyja a Nan korcsolyaközösséget! - a hírekre kapom a tekintetemet. - Kim Gyu, Jimin edzője a következő nyilatkozatot jelentette be, Daehwi újabb győzelmét követően:
Vágás, ahogy az edzőmet mutatja a kamera.
- Sajnálattal közlöm, hogy Jimin az egészsége miatt felhagy a korcsolyázással és elhagyja a közösségünket. - mondja kimérten Mr.Kim. - Megértjük döntését és mielőbbi gyógyulást kívánunk neki!
- A korcsolya közösség rajongói döbbenten fogadták a hírt kedvencük távozásáról. Némelyikük felháborodottan teszi közzé véleményét. - fejezi be a nő, majd a következő hírre tér át.
Nem lepődtem meg, egy cseppet sem. Tudatában vagyok a döntésemnek, de lehettek volna őszinték is, ami sose fordul elő.
- Mit fog tenni fiatalúr? - csak most veszem észre, hogy mindegyikük engem néz. Arinra pillantok egy rövid ideig.
- A szüleim nem úgy neveltek, hogy könnyen feladjam az álmaimat - kezdem, megborzongok egy kicsit. - Küzdeni fogok.
- Az elhatározásod megvan hozzá kölyök! - lép mellém Mr.Han. - Szerencséd is van!
- Miért is? - kérdezek rá.
- Ha nem a Nan fog melletted állni, akkor a Kyun mögéd áll. - nyílvánítja ki Mr.Han.
- Miért tenné meg ezt a Kyun? - érdeklődöm.
- Mert a tulaja vagyok. - feleli Mr.Han. - A teljes nevem Kyun Han, de itt mindenki Hanként emleget.
- Azta! - ámulok el, hiszen ilyen lehetőség sem volt rég.
- Mit szól Jimin? - kérdezi felvont szemöldökkel. - Lenne kedve csatlakozni hozzánk?
- Első sorban tudnom kell, hogyan foglalkoznak a korcsolyázóikkal, ahogy a csapatjukkal is. - mondom. - Személyi edzőre lesz szükségem, a lábam miatt egy orvosra is, aki ellenőriz. Balettoktatóra is szükség van. - sorolom. - De ami a legfontosabb... Tudna valamit kezdeni ezzel itt? - mutatok rá az arcomon húzódó sebre.
- Minden korcsolyázónknak személyi edzője van és csapata. - mondja a szemeimbe nézve, nem kételkedem benne. - Nem túlhajtjuk őket, hanem fejlesztjük. Ha plusz edzést szerveznek be maguknak, arról tájékoztatnak minket az edzőkön keresztül. - magyarázza, majd megragadja az arcomat, hogy jobban szemügyre vegye a hegem. - Ha meg tudja állni, hogy nem ér hozzá a hegéhez vagy vakarja meg, a sminkesünk ki tudja hozni belőle a legtöbbet.
- Rendben. - szusszantok egy nagyot.
- Van célja? - kérdezi felvont szemöldökkel, most már nem néz ki sokkal idősebbnek Mr.Kyun.
- Igen. - bólintok egy kicsit és nyelek egy picit. - Országunk még nem nyert olimpián semmilyen érmet. Én az aranyat akarom, nem elégszem meg kevéssel.
- Az arany a tét. - ízlelgeti a célomat. - Ez esetben csakis a legjobb edző kell önnek és tudom is, hogy ki lesz. - bólogat, de nem árulja el az ezdő kilétét. - Azt javaslom, minél hamarabb épüljön fel. A következő olimpia három év múlva lesz, addig szerepelnie kell a pályán a selejtezőkön.
- Mennyi időm van rá? - kérdezem azonnal.
- Egy év vagy másfél év. - válaszolja. - A 150%-ot várom el. Felmérjük az állapotát és pályára állítjuk. - ismét a kezét nyújtja felém. - Kész elérni a célját?
- De még mennyire! - fogok kezet leendő főnökömmel, aki elnézést kérve távozik köreinkből.

Pár percig csak állok hallgatagon, majd azonnal felkeresem a rehabos orvosomat és elmondom mit akarok. Összeállítjuk a gyakorlatot, amit a lábam megerősítésének érdekében véghez viszünk. Napi kétszer fogunk gyakorolni, de előtte kipihenem magam.

Bam bam baaaam... Mit szóltok?