Újra a pályán: Döntés

2.

A kórházban töltött hónapok lassan teltek el, bár mindig volt valami dolgom, főleg miután levették a gipszet a lábamról. Sajnálatos módon bicegni kezdtem, ami nem jó előjel, ha korcsolyázik az ember.
- Bicegsz? - kérdezi kis melepetéssel a hangjában Mr.Kim. - Hosszú a gyógyulási út Jimin, míg újra a pályára állsz. Igaz, lesz mit behoznod.
- S ha nem fog helyrejönni? - kérdezek rá nagyot nyelve, bár így is kétely van bennem, hiszen egy hoszzú heg húzódik az arcomon át, a nyakamon keresztül egészen a mellkasom felettig.
- Azon dolgozunk, hogy ne bicegj. - biztat, de nem ad rendes választ a kérdésemre. Ezek szerint ő sem lát túl sok reményt abban, hogy újra versenyezni tudjak. - Mikor fognak kiengedni? - tér át egy másik témára, ami mostmár az örömforrásommá vált.
- Még egy hónap. - válaszolom, rendesen számolom vissza a napokat, hiába húsz évesen is kész felüdülés lesz, elhagyni a kórházat.
- Akkor még egy kicsi van hátra! - biztat az edzőm. - Apád? Járt bent?
- Ma még nem. - rázom meg a fejem és a telefonomra nézek. - Pedig itt kéne lennie már.
- Ne aggódj, ránézek, hogy mi van vele és szólok neki jöjjön be hozzád. - megpaskolja a térdemet, mire felszisszenek egy kicsit. - A térded is?
- Hosszas lesz a felépülés, a doki is mondta. - nézek fel edzőmre. - Vissza kell jöjjek többször a rehabra, s ha korcsolyázni is fogok, akkor sűrűbben kell.
- Mindenképpen, összeállítok enyhébb edzéstervet és úgy fogunk erősíteni! - mosolyog biztatóan Mr.Kim, de nem látok benne sok reményt, hogy tényleg így lesz. - Na megyek, beszélünk!
- Oké! - intek egyet jobb kezemmel és hátradőlök az ágyamban.

Nagy a csend, hallom a nővérek lépteit, de semmi mást. Már egy ideje nem gyötörnek a rémálmok a balesettel kapcsolatban, amiben kívülről látom a történteket. Ahogy anyu olyan erővel üti a fejét meg az ütközést követően, hogy felszakad és ömleni kezd a vér, feje felém bicsaklik, nyitott szemeivel a frászt hozva rám. Ahogy az autó orra beszorít és mozdulni sem tudok, ahogy elvesztem az eszméletemet. Ahogy az autó nekimegy a fának és a fa vastag ága rázuhan a tetőre nemcsak behorpasztva azt, hanem sikeresen átszakítva, így megsebezve engem. Mintha a testem és a lelkem nem egymáshoz tartoznának.
Reccsenések, csíkorgások, kiálltozások.
Arra eszmélek, hogy egy erős férfinővér szorít le az ágyhoz és egy másik a karomon keresve a vénát adná be a nyugtatót, de én csak ellenkezem és anyut szólítom, ahogy apát is.
Pár pillanatig még küzdök a nővérrel, ahogy egyre jobban szorít az ágyhoz, jobban rámtörik a bezártság érzése. Érzem, ahogy a nyugtató vagy altató eltomlítja a fejem és csak a plafont bámulom, míg a szüleimet szólítom és el nem alszom.

***

Apa nem jött be.
Sem a roham kezdetét számolandó napon, sem utána.
Mr.Kim az egyik nap szomorkásan nézett rá, kezében egy levelet szorongatott, amit átadott és magamra hagyott.
Felismertem apa kézírását, a jellegzetes betűit, amit nagy nehezen lehetett csak kiolvasni. Néhány helyen hullámos volt a papír, azt nem tudom, hogy az ő vagy az én könnyeimtől, de már nem számított.
Apa követte anyut.
Az indoka az volt, hogy nem tud anyu nélkül élni, főleg azért nem, mert én rá emlékeztetem. Engem vádol anyu haláláért és a saját döntéséért is.
Újabb roham törik rám és újra begyógyszeteznek, hogy lenyugodhassak.

A következő napok úgy teltek, hogy napi szinten jelentkezett egy vagy két roham, amit nem tudtam kezelni és a nővéreknek kellett beavatkozniuk. Szégyelltem magam, nemcsak miattuk, hanem Mr.Kim miatt is, hiszen jelen volt több rohamomnál is. Az egyik ilyen roham kezdetekor láttam az arcán a sajnálatot irányomba, amit nem tudok kitörölni az emlékezetemből. Csalódást okoztam és én tehetek mindenről. Ha nem vagyok, anyu még élhetne, ahogy apa is és Mr.Kim sem kellene napi szinten engem pesztrálnia.
Egyedül maradtam a démonjaimmal és a szörnyű kinézetemmel.

A nővérek nem tudtak rávenni a mozgásra, már több napja, ezért is volt dühős Mr.Kim, amikor benyitott a szoba ajtaján. Betakart lábbal ültem az ágyon, az ujjaimmal foglalatoskodtam, néha megvakartam a heget, ami bevörösödött.
- Mi az, hogy nem kelsz fel?! - kérdezi szemrehányóan Mr.Kim. - Minél hamarabb fel kell épülnöd, hogy pályára állhass!
- Mi értelme? - kérdezem halkan, újra megvakarom a heget.
- Ne vakard vagy rosszabb lesz! - figyelmeztet edzőm. - És mi az, hogy mi értelme?
- Mi értelme pályára állnom, ha így nézek ki? A lábamon sem tudok megállni, nemhogy egy sima Axelt véghezvinni. - mondom teljesen nyugodtan, az edzőmre nézek. - Nincs értelme.
- Ezért kell a rehabon részt venned, vagy nem gyógyulsz meg rendesen. - magyarázza kissé mérgesen. - A kínézeteden tudunk javítani, csak hagyd abba a vakarást!
- Mr.Kim, nincs értelme. - rázom meg a fejem tehetetlenül.
- Be vagy gyógyszerezve? Csak akkor beszélsz így? - vádol meg azonnal, jogosan. Már nem tudok a nyugtatók nélkül végighúzni egy napot.
- Hat órája kaptam meg az adagomat. - tájékoztatom edzőmet rezzenéstelenül. - Hamarosan kapom a második adagot, csak egy kicsit kell - mondom magamnak és megvakarom az arcomat.
- Jimin, ki kell tisztulnod! - ragadja meg a kezem Mr.Kim. - Mi a franc lett veled? Mit szólnának a barátaid, ha látnának? Mit szólna Haruto?
- Gondolom örülne a könnyű győzelmének. - vonok vállat. - Már ideje, hogy nyerjen valamit, mindig második volt mellettem.
- Jimin...
- Mr.Kim - felszusszantok. - Abbahagyom a korcsolyázást. Nem éri meg nekem. Jobb lett volna, ha anyu helyett én halok meg.
- Jimin hogy mondhatsz ilyet? - kérdezi döbbenten, míg elfordítom a fejemet az edzőmtől és az ablakon nézek ki. Nem figyelek rá, nem figyelek egy mondatára sem. Egy idő után újra csend telepszik rám...
3...
2...
1...
Üdv csíkorgás!