"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐍 𝐀 𝐓 𝐀 𝐋 𝐈 𝐄
Napok telnek el. Max ajtaja pedig zárva marad. Napközben legalábbis. Este, amikor már olyan fáradt vagyok, hogy nem tudom kinyitni a szemem hallom, ahogy a szobájában motoszkál, mintha nem tudna elaludni és fel-le sétálna. Hajnalban, szürkületkor elhagyja a házat és sétálni indul. Néha negyed, néha egy teljes óra után tér vissza még épp azelőtt, hogy a hajnali fényt felváltanák a meleg napsugarak és bárki igazán felébredne. Nem beszél senkivel. Nem is nagyon tudna a szobája magányában, de furcsállom, hogy akárhányszor napközben hazamegyek ő olyan néma, mintha nem is egy fedél alatt laknánk.
Szerencsére enni kezd, de nem jön el sosem reggelizni, ebédelni vagy vacsorázni a csoporttal. Azt eszi, amit én hozok neki este vagy amivel Steve küld át valakit a házba nap közben.
Rajtam kívül senki sem látja soha. És én is csak esténként találkozok vele. Theo azzal viccelődik velem, mikor erről beszélünk, hogy biztosan vámpír vagy egy közös hallucináció a létezése. De esténként, amikor az ajtót egy résnyire nyitva hagyja, rutinos mozdulattal felfedi előttem a hátát és hagyja, hogy átkössem a karját és a vállát, akkor hirtelen túl valódinak tűnik. Napközben addigra egészen megfeledkezek a létezéséről, este viszont hosszú percekig nem tudom kiverni a fejemből mikor lefekszek aludni és még mindig bizseregnek az ujjaim ott ahol súrolták a bőrét.
Valahogy egy idő után belefeledkezek ebbe a megszokásba. Olyan természetessé válik az egész.
Csütörtök délben csörög a telefonom, én pedig felveszem még mielőtt elgondolkodnék, hogy kié lehet az ismeretlen szám, amiről keresnek.
– Elfogyott a reggelizőpehely.
Eltartom egy pillanatra a telefont a fülemtől, de ettől függetlenül nem lesznek ismerősek a kijelzőn megjelenő számok. A gyerekek éppen száraz tésztából csomóznak előttem szélcsengőket a csendes pihenő alkalmával. A reggelizőpehely hiányát meg még ha akarnám se tudnám hova tenni. Aztán rájövök, hogy ki az és a homlokomra csapok. El is felejtettem, hogy még a hét elején megadtam Maxnek a telefonszámom. Végülis sosem keresett így pedig könnyen kiment a fejemből.
– Melyik? – kérdezek vissza.
– A kukoricás.
– Kell lennie még egy csomagnak a csap alatti szekrényben.
– A kukánál? – kérdezi Max.
– A másik oldalon.
A vonal végén valami leesik, Max morog, és egy kicsit el kell tartanom a fülemtől a telefont miközben azt hallgatom, hogy Max hogy szedi szét a konyhámat. Theo felém kapja a fejét, amikor meghall egy hangosabb csapódást – valószínűleg egy serpenyő csúszhatott ki a szekrényből – én pedig megrántom a vállam.
– Minek neked ennyi kacat ebbe a szekrénybe?
– Minden tökéletes rendben volt benne, amíg bele nem túrtál.
