𝐋𝐀𝐏 𝟗

998 64 16
                                    

𝐍 𝐀 𝐓 𝐀 𝐋 𝐈 𝐄

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

𝐍 𝐀 𝐓 𝐀 𝐋 𝐈 𝐄

Egy ideig csak csendben ülünk, a némaságot pedig csak a szélvédőn csepergő eső és a rádióból szóló country szám töri meg. Maxszel kényelmes ez a csend. Nem kell kapálóznom, hogy megpróbáljam betölteni valamivel és ez megnyugtató. Attól függetlenül, hogy könnyen zavarba jövök a közelében, és szégyenteljesen gyorsan elpirulok, a jelenléte kellemes és békés.

Elsuhan mellettünk a táj, de Max vagy nem veszi észre, vagy nem teszi szóvá, hogy a hosszabb utat választom a város felé. Imádom a gyerekeket, tényleg, de ez a csend, amikor végre nem hallom, hogy valamelyikük sír, kiabál, vagy toporzékol túl megnyugtató ahhoz, hogy máris véget vessek neki. Ez pedig egyébként is a szabadnapom. Senki sem róhatja fel nekem, hogy nem töltöm ezt is közöttük. Vagy, hogy úgy szeretném tölteni, ahogy én akarom.

Amikor végre beérünk a városba az utcák üresek és csak néhányan merészkednek ki a házaikból, hogy kutyát sétáltassanak, vagy hogy elintézzenek valami halaszthatatlant a központban. Minden harmadik házon "ELADÓ" tábla és telefonszámok lógnak az ablakban és sok másikon látszik, hogy már évek óta nem lakják. A kertekben túlnőtt a gaz, elszáradtak a fák, omladozik a tető és málik a vakolat. Gromford az esőben még elhagyatottabbnak és szomorúbbnak tűnik, mint eleve szokott lenni.

Az Ipswich mellett lévő kisváros sosem volt olyan hely, ami pezsgett volna az élettől. Szinte sosem történt semmi. Nyolcvan évvel korábban Ted Philips írta fel a nevünket igazán a térképre, amikor az angol nemzeti válogatott focicsapatának legsikeresebb kapusaként fél Anglia neki szurkolt. Azóta azonban nem sok minden történt, Gromford pedig hiába volt szép város, majdhogynem teljesen elfelejtődött. Theo szerint bizonyos napok olyan unalmasak voltak, hogy az ember érezni vélte, ahogy ráncosodik az arca és elhalnak a belső szervei. Emellett pedig lassan kezdett kihalni és elnéptelenedni, mert a fiatalok inkább nagyobb városokba költöztek, ahol minden megközelíthető távolságra volt és nagyobb volt az élet, az öregek pedig... nos, az öregek meghaltak. Ezt szebben nem lehetett megfogalmazni.

- Itt éltél egész életedben? - fordul felém egy idő után Max kíváncsian.

- Majdnem. Itt születtem, itt jártam iskolába, de három évig éltem Londonban is, amíg megcsináltam a diplomám.

- Miért jöttél vissza? Ez a hely nem igazán olyan ahova visszavágynak az emberek - néz körbe a kihalt utcákon én pedig megrántom a vállam.

- Nem szerettem a nagyvárost és régen Gromford sem volt olyan elhagyatott, mint amilyennek most tűnik. Sosem pezsgett az élettől, ne érts félre, de régebben sokan laktak itt, amíg meg lehetett élni a halászatból és a turizmusból.

Az úton előttünk egy ütött-kopott tábla billeg a tenger felől érkező hideg széltől és üdvözli az ide érkező turistákat. Valamikor akkor lehetett utoljára aktuális, amikor hét éves voltam, azóta viszont senki sem vitte el vagy cserélte le így nagy magányosságában még mindig az út szélén álldogál és olyan nyaralóhelyeket hirdet tőlünk két és fél kilométerre, amelyek közül tudom, hogy már egyik sincs használatban, vagy már nem is áll.

Things we lost in the fire /Max Verstappen/Where stories live. Discover now