𝐋𝐀𝐏 𝟕

969 63 11
                                    

𝐍 𝐀 𝐓 𝐀 𝐋 𝐈 𝐄

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

𝐍 𝐀 𝐓 𝐀 𝐋 𝐈 𝐄

A nap lassan telik el a konyhai incidens után. Valahogy minden túl hangos, kényelmetlen, gyors. Szeretném visszakapni azt a néhány ellopott pillanatot Maxszel és Hollyval, de nincs rá esélyem miközben a gyerekekkel foglalkozok.

Olykor Hollyra nézek, arra hogy az arcán milyen nagy a mosoly a nap további részében és eszembe jut, hogy Max volt az egyetlen, akivel valaha szóba elegyedett mióta itt van. Nézem a kislányt, aki mindenkitől fél, aki inkább nem beszél, csak hogy elkerülje a konfliktus helyzeteket, aki még barátkozni sem igazán mer, mert a szívét megsebezték a kortársai, amikor még túl kicsi volt ahhoz, hogy olyan szúrós szavakat vágjanak az arcába, amik miatt teljesen elcsendesedett és arra gondolok, hogy vajon Maxnek milyen varázsereje lehet, hogy beszédre bírt egy ilyen gyereket? Hogy lehetséges az, hogy annak az embernek, akit a média mindig a Forma 1 gonosztevőjének mutat be olyan kisugárzása van, ami miatt ilyen biztonságban érezheti magát mindenki a társaságában?

– Elgondolkodtál – ül mellém Theo, amikor a gyerekek Poppyval maradnak, aki növényekről tanítja őket a kertben. Én is ott vagyok, a szalonnasütőnél ülök, tőlük épp olyan távolságban, hogy lássam, de ne halljam őket, de, ahogy mondani szokták "csak a teste" mert a gondolataim túlságosan csapongnak ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy megélem a pillanatot.

– Hallottam Hollyt beszélni – mondom halkan a kislányra mosolyogva, aki a gyerekek között ülve csillogó szemekkel és tátott szájjal hallgatja Poppyt. Theo felvonja a szemöldökét és értetlenül elhúzódik tőlem miközben rágyújt a cigijére.

– Hogy érted el? Veled beszélt?

– Nem velem – rázom meg a fejem. – Maxszel.

– Ne idegesíts! – kapja fel a fejét miközben kifújja a füstöt elfordulva tőlem, hogy ne szálljon rám a szag. – Komolyan? A vámpíroddal?

– Miért az én vámpírom? – kérdezem nevetve, Theo pedig megrántja a vállát.

– Egy házban laktok, te eteted, te tartod rendbe a sebeit, szinte olyan, mint egy kisállat. Szóval a tiéd. De – mondja, elgondolkodva folytatva a gondolatmenetét hosszú csend után, amikor a cigijét már félig elszívta –, most már lehet, hogy egy kicsit Hollyé is. Végülis innentől kezdve gondolom többet szeretnéd egymás társaságában tudni őket.

– Szerinted jó ötlet lenne?

– Holly némasága pszichológiai trauma reakció. Nem veleszületett. Szóval, ha Max is benne lenne szerintem nem lenne hülyeség, ha több időt töltenének együtt. Meg tudnád győzni Maxet, hogy mozduljon ki a házadból? Vagy teljesen veszett fejsze nyele?

– Megkérdezem – ígérem Theo pedig bólint egyet és rágyújt még egy szálra.

Nem is tudom mióta dohányzik már. A szokás annyira hozzánőtt, hogy aligha tudnám megmondani mikor kezdte el. Azt tudom, hogy amikor elkezdtük az egyetemet már képes volt naponta fél dobozzal elszívni. Főleg a vizsgaidőszakokban, amikor mindegy volt, hogy nyár volt vagy tél, ő mindig kint ült a kertben. Sokáig próbáltam leszoktatni róla, mint bármelyik jó barát tenné. Nikotin tapaszt vettem neki, nikotinos rágót rágattam vele, de csak azokra is rászokott. Úgyhogy nem erőltettem tovább a dolgot. Theo pedig sosem szokott le végleg, bár annyit sikerült elérnem, hogy olykor már letette és a stresszes időszakokban sokszor inkább engem hívott fel vagy rágózott mint hogy rágyújtott volna. Nekem pedig ez is egyfajta győzelem volt.

Things we lost in the fire /Max Verstappen/Where stories live. Discover now