𝐋𝐀𝐏 𝟐𝟓

984 78 27
                                    


𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄

"Meddig tervezel Max barátnője maradni?"

Reggelig nem is voltunk együtt hivatalosan.

"Mit szól Christian a kapcsolatotokhoz?"

Gőzöm sincs! Apa napok óta nem veszi fel nekem a telefont. Annyit tudok róla, amennyit anya elárult, amikor váratlanul megjelent a házamnál. Apa "tajtékzik" a dühtől anya szerint, de egyébként nem tudok róla ennél többet. Talán jobb is így.

"Nem zavar, hogy egy újabb strigula vagy..?"

Ez a kérdés viszont szíven üt. Mármint... strigula? Egy vonal? Egy kaparás? Egy... elmosódott tintafolt? Ennyi lennék csupán? Ezért kedves velem Max, ezért lettünk jóban, ezért kerültünk közel egymáshoz? Vajon ő is csak ennyit lát az egészbe bele? Egy tintapacát, ami a médiától sajnos túl nagy figyelmet kapott és most muszáj szenvednie miatta a sajtóval és látszat kapcsolattal?

De aztán mintha a riporterek kiabálását és szörnyű kérdéseit valaki egyszerűen úgy elvágná, mint a telefonkábelt, amikor felszállunk a gépre. Végre valahára senki sem kérdezget tőlem olyan dolgokat, amikkel tudják, hogy csak megtapossák az önbecsülésem vagy várják el tőlem, hogy olyan dolgokra válaszoljak, amikre egyszerűen nem lehet.

Ehelyett a stewardessek üdvözölnek és a pilóták is bemutatkoznak mielőtt felszállnának a gépre majd minket is felkísérnének a fedélzetre.

Sosem utaztam korábban magán géppel. Magán helikopterrel természetesen többször is, amikor gyerekként elmentem apával az államokba a Red Bull egy-egy gálája vagy bemutatója miatt és nem volt kedvünk a manhattani dugóhoz, de repülővel sosem emelkedtem a föld felé.

Mindenen elcsodálkozok, mert szürreális érzés, hogy ilyen egyáltalán létezik. Mármint tudom, hogy a gép nem Maxé, hanem a Red Bullé és utaztam már én is jó párszor első osztályon, de akkor is... Elszoktam tőle. Az utóbbi években maximum európában repkedtem fapados gépeken, amikor kirándulni vagy nyaralni mentünk Theoval és Poppyval. Hozzászoktam, hogy a térdemet nyomja az előttem lévő háttámla, hogy az ülés kényelmetlen és a fém alja mire leszállok nyomot hagy a fenekemen. Hozzászoktam, hogy egy gyerek mindig sír, hogy valaki mindig az utolsó pillanatban akar valakivel helyet cserélni, ami miatt az egész ültetésrend borul. Hozzászoktam a néhány órán át tartó kényelmetlenséghez. De most a lábam belesüpped a bolyhos szőnyegbe, a gépen lévő kihúzhatós, ágyként is funkcionáló kanapéra ülök, ami egyből körbe öleli a testem, felettem pedig pislákolni kezdenek a mennyezeten lévő apró pöttyök, mintha csillagok lennének. A fedélzeti rádióból nyugtató jazz szól és olyan illat van, mintha a gép épp most gurult volna ki a tisztítóból. A megszokott szalámis szendvics szag pedig egyszerűen nem kap helyet a fedélzeten. Talán az már túl olcsó, talán túl szegényes. Mert itt az ember körülnéz és miután konstatálta magában, hogy a gép belseje lélegzetelállító az első szó, ami eszébe jut az a pénz.

Things we lost in the fire /Max Verstappen/Where stories live. Discover now