𝐋𝐀𝐏 𝟑𝟖

789 79 78
                                    

𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄

Nem tudom, mikor szállok be a kocsiba, vagy hogy hogy jutunk vissza a hotelbe, nem tudom, mikor lépek be a hallba, nem tudom, mikor nyomom meg az emelet gombját a liftben, nem tudom, hogy kerülök a szobába, nem... nem tudok semmit. Egyszerűen csak lehunyom az utolsó mondatom után a szemem, a testem pedig autopilótára vált. Meg kellett tennem, ki kellett mondanom ezeket a szavakat, de a fájdalom, ami a lelkemet égeti miattuk túlságosan nagy ahhoz, hogy épp ésszel elviselhető legyen, túl nagy ahhoz, hogy ne akarjam kizárni a fejemből.

Reggel attól rettegtem, hogy elveszítem. Estére én löktem el magamtól. Emiatt pedig a gombóc a torkomban – ami miatt egész nap nem ettem és nem ittam a reggeli után –, csak még nagyobb csomóvá nő. A szememet égetik a könnyek, amiket nem hagyok lefolyni az arcomon, a gyomromat egy gusztustalan, ijesztő érzés forgatja. Mert mi lesz, ha elveszítem? Ha ez a szünet, amire szükségünk van egymástól távol olyan léket fúr közénk, amit több ezer élet alatt sem tudnánk betölteni?

El kellett engednem a kezét, egyszerűen muszáj volt. De ránézni is fáj miközben kijön a fürdőszobából a haját törölgetve, egy törölközővel a dereka körül és zöld szemeiben ugyanazt a honvágyat látom, mint, amit én érzek, ha rágondolok.

– Aludhatok a kanapén, ha szeretnéd – ajánlja fel, mire megrázom a fejem.

– Holnap kvali. Ki kell pihenned magad!

Max lehajtja a föld felé a fejét, a válla megereszkedik és nagyot sóhajt.

– Nem hiszem, hogy fogok tudni aludni. Megszoktam, hogy mellettem fekszel.

– Kérsz fagyit? – ajánlom fel szégyentelenül elterelve a témát, Max pedig bólint. – Csak öltözz fel!

Úgyhogy Max eltűnik a nappalit és a hálót elválasztó papírvékony fal mögött néhány percre és amikor következőleg felbukkan már egy fehér pólót és egy szürke melegítő nadrágot visel. Én addig kiveszem a fagyasztóból a fagyis dobozt és elhelyezkedek a kanapé előtt a földön. Max leül mellettem és kiveszi a kezemből a felé nyújtott kanalat.

– Tudtad, hogy Charles új fagyit készül piacra dobni? – kérdezi, miközben belekanalaz a csokis fagyiba és kivesz belőle egy hatalmas darabot. – Elvileg ilyen gourmet dolog az olaszoknak.

– Tényleg? – kérdezem ő pedig bólint.

– Ja, mihelyst megnyeri a világbajnokságot – az utolsó szónál elfordítja rólam a tekintetét és nagyot sóhajtva hátrahajtja a fejét a kanapéra. A kezeit a térdeire támasztja és lehunyja a szemét. Ahogy nyel egyet az ádámcsutkája nagyot ugrik a nyakán én pedig képtelen vagyok megállítani magam mielőtt a vállának dőlnék. – Azt hittem, idén én nyerek majd. Most már az sem biztos, hogy a szerződésemet megtarthatom.

– Max... – nézek rá ő pedig a hajamba vezeti az ujjait, miközben újabbat kanalaz a fagyiból.

– Mindenhez olyan vasmarokkal ragaszkodtam, mint egy eszelős és most minden egy vékony deszka pallón inog arra várva, hogy lezuhanjon. Ha kiderülne a sajtó előtt, hogy miért lettem rosszul...

Things we lost in the fire /Max Verstappen/Where stories live. Discover now