"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
– Ki kell mosni a gyomrát! – mondja valaki. Valami hideg nyomódik a mellkasomhoz, de az érzés, ahogy jött úgy el is tűnik. Valaki kiabál, de nem hallok egy árva kukkot sem abból, amit mond.
– A szíve...
– Mentőhelikopterrel...
– Hol van? – Daniel. – Mi van vele?
– Nem érdekel! Engedjetek! – Charles valósággal üvölt valahol a távolban.
Minden olyan hangos. Minden olyan gyors. Durva, érdes, tv képernyője által kiadott zizegő fehér zaj. A dobhártyám majd felrobban a fülemben hallott sistergéstől, valami durva nyomódik a számhoz, valaki kapkod, lekötnek, ordítanak a fejem felett, pánikolnak, aztán valaki megszorítja a karom. Christian.
– Segítsenek már neki!
A világ olyan kicsire szűkűl, mint egy gombostű feje, a testem túl óriásinak tűnik ahhoz, hogy rávaló legyen. Mintha Atlas lennék, a titán a görög mitológiából, aki olyan hatalmas, hogy a hátán képes cipelni a földet. A világ súlyát legalábbis biztosan érzem a vállaimra nehezedni. Atlas...
"Max, hagy mutassam be a kutyám, Atlast" mutat Natalie mosolyogva az állatra és nevet, a haját meglengeti a szél, az arcát megcsókolta a nap, az orra szeplőktől tarka. Olyan boldog, hogy egészen úgy érzem, képes lenne elrepülni, ha nem figyelnék oda rá. Szeretném megragadni a kezét, belekapaszkodni az emlékbe, amíg csak tudok, érezni, ahogy a kutya körbe karikázza a lábam és csaholva megszagolgat.
Valahogy a dombtetőn kötünk ki. A puha fűben fekszem, Natalie mellettem és azon vitatkozunk, hogy sárkány vagy inkább gyík alakú a felhő, ami felettünk lebeg. Szerintem szárnya van, szerinte vak vagyok, mert az a lába. Akkor még nem csókoltam meg, nem mertem. Féltem tőle, hogy úgy tönkre tenném vele, ha megtenném, mint ahogy egy lepke szárnyát töri el az ember, ha a markába zárja. Helyette kutyatejet téptem magam mellől, hogy a tincsei közé szúrjam. Akkor még nem izgatott, hogy mi lesz holnap, mi lesz a versenyen. Akkoriban a legfontosabb gondolatom az volt, hogy kitaláljam, milyen árnyalatú kék a szeme. Monaco tengere nézett rám vissza az íriszeiből. Már jól tudom. Az otthonom egy darabja mindig ott volt benne. Talán pont ezért éreztem azt, hogy belehalnék, ha elveszíteném.
Sosem volt hely, ahol biztonságban voltam gyerekként. A családi idillt sosem sikerült megtapasztalnom, a házunk mindig a szüleim üvöltésétől zengett. Olykor tányérok repültek, távirányítók, mocskosabbnál mocskosabb szavak, ruhák, követelve a másiktól, hogy azonnal szedje a sátorfáját, olykor kezek csattantak, a visszhangjuk pedig örökké a fülembe csengett. A garázs apám műhelye volt. Ott lehettem, tákolgathattam a kis gokartom, de elég volt egyetlen rossz mozdulat, egy leejtett csavarkulcs, egy elgurult anyacsavar és apám akkorát robbant, mint egy bomba a dühtől. A gokart pályán nőttem fel. Ott voltam télen, nyáron, esőben, fagyban, de még az első hely sem volt biztosíték arra, hogy az apám nem hagy ott egy utunkba kerülő benzinkútnál, ha nem ért egyet a stratégiával, amit a verseny közben alkalmaztam. Aztán Monacoba költöztem, azt reméltem otthon lesz a családom nélkül belőle. Az is volt. A bulik, a tenger, a kultúra, a közösség, a csajok... De az igazi otthon egy gyönyörű lány kék szemeiben várt rám, egy angliai farmon.
