"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐌𝐀𝐗
Vannak dolgok, amikről az ember nem beszél. Amiket mélyen magában tart, amiket sosem fed fel még akkor sem, ha kérdezik. Nem azért, mert sebezhetővé válik miatta, hanem azért mert undorodik tőle vagy mert annyira elüt a számára megszokottól, hogy amikor rágondol vagy bárki felemlegeti szégyelli. Mint ahogy a legtöbb önbántalmazó ember szégyelli a vágásokat a bőrén, mint ahogy a legtöbben inkább egész életükben elfedik a nyomokat, ha családon belüli erőszak áldozataivá válnak. Védik magukat, védik azt, aki ezt tette velük, úgy óvják a szégyenüket és undorukat, mint a hímes tojást, amit egy széf elzárt, sötét mélyén éjfekete dobozban tartogatnak.
Ezért nem beszélek Natalieval arról milyen rosszul leszek minden alkalommal, ha belépünk az edzőterem ajtaján. Ezért nem beszélek az izmaimba álló görcsökről. Ezért próbálom mindig elterelni a figyelmét, ha a nyílt láng felett állok, hogy ne vegye észre, ahogy elkapom a tekintetem a narancssárga szikrákról. Mert az irracionális félelmeim miatt undorodok magamtól.
Meggyógyultam. A bőröm helyre jött. Jól vagyok! Éppen ezért nem értem miért félek. Miért hasít belém csontig hatoló rettegés, ha a volán mögé kerülök. Nem vezettem a baleset óta. Autóban sokszor ültem, azt hittem, hogyha az megy, hogy az anyósülésen vagy a hátsó ülésen utazok akkor a vezetés sem okoz majd gondot. De gondot okoz. Hatalmas gondot. Az egyik nap csak tojásért szerettem volna lerohanni a boltba, de megfogva a kormányt és meglátva az utat a testem remegni kezdett. Alig kaptam levegőt, köhögtem, fuldokoltam. Úgy éreztem magam, mintha a szemeim előtt elhomályosodna a világ a füsttől. Ott voltam. A pályán Silverstoneban és nem jött senki, hogy kihúzzon az égő kocsi alól. Éreztem, ahogy felkúsznak a vádlimon a lángok, éreztem ahogy égni kezd a húsom. Éreztem a szagát. Az orromba kúszott a saját bőröm és húsom füstös bűze.
– Elég! – csaptam meg újra és újra a fejem összeszorított szemekkel. – Elég, Max. Ez Monaco. Ez kibaszott Monaco!
Valahogy elhúztam a kilincset és kigurultam az ülésről majd lehánytam a parkoló patyolattiszta betonját.
Soha nem mondtam el Natalienak. Azt hazudtam, hogy a kisboltban kifogyott a tojás, ő pedig nagyot sóhajtva megrázta a fejét a helyi őstermelők hiányára panaszkodva. Aztán elfelejtettük. Ő elfelejtette. Nem volt kirívó vagy számottevő a dolog. Mire felértem a parkolóból amúgy is eléggé emberi színem lett, még csak fel sem emlegette, hogy esetleg fehérebbnek tűntem volna, főleg hogy a pánikrohamom után körülbelül pont annyi időt tett ki, hogy összeszedjem magam mint leugrani a boltba, szétnézni a polcok között majd hazajönni.
Akárhányszor kocsival akartam volna menni valahova Natalie megrázta a fejét, sétát ajánlott, biciklizést, rollert, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy ne kelljen kiállnom a kocsival a mélygarázsból. Szóval többet nem próbáltam visszaülni.
