"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐌𝐀𝐗
Az életben nem sokszor adódnak tökéletes pillanatok. De az a perc, amíg Natalie a karjaimban pihent és hagyta, hogy olyan közel húzzam magamhoz, amennyire csak szerettem volna határozottan egy ilyen pillanat volt. A nap melegítette a hátam, a könyvtárban mégis hűvös volt az idő. A mellkasomon éreztem Natalie szívének száguldását, az enyém pedig visszhangozta a ritmusát. A csend körülölelt, úgy hogy úgy érezzük, mintha csak mi lennénk a világon. Talán abban a percben képes lettem volna meggyőzni magam arról, hogy tényleg így van.
Egészen, amíg meg nem szólalt a telefon Natalie zsebében.
Azonnal feláll, ahogy a füléhez emeli a készüléket betölthetetlen űrt hagyva a térben ott ahol korábban volt. Egyszerűen nem bírom elszakítani róla a tekintetem. Magyaráz, járkál, úgy gesztikulál, mintha az akivel beszél láthatná és közben szerelőkről és szállítókról beszél. Időpontokat egyeztet, olykor megrázza a fejét és hallgat, amíg a másik oldalon lévő szavait hallgatja.
– Szóval, ha minden terv szerint halad már jövő héten be is tudják szerelni ugye? – kérdezi és egy pillanatra felém kapja a fejét és elmosolyodik mielőtt elfordulna. – Csodás! Mindenképpen hívjanak majd fel, mikor jönnek, mert kicsit nehéz lejutni a kertbe. Persze, természetesen, köszönöm!
Aztán bontja a vonalat és hatalmas fogvillantós mosollyal felém fordul.
– Szeretném tudni, mit találtál ki vagy inkább féljek jövő hétig? – vonom fel a szemöldököm. Natalie megvonja a vállát és elmosolyodik.
– Egy igazi nő sosem játszik nyílt lapokkal anyukám szerint.
– Akkor se tudnál titkot tartani, ha az életed függne tőle – rázom meg a fejem miközben közelebb sétál hozzám én pedig széttárom a lábaim és lazán átkarolom a csípőjét. A keze a hajamhoz ér és megigazítja, hogy tökéletesen álljon, én pedig nem tudom elszakítani róla a pillantásom.
– Mi? – ráncolja össze a homlokát. – Miből gondolod?
– Titkok vagy fájdalmas őszinteség? – idézem az egyik post it-ra írt kérdésem. – Az utóbbit választottad, mert gyűlölsz titkolózni.
– De ebben semmi fájdalmas nincs – rázza meg a fejét teljesen a hajamra koncentrálva. – A fizikoterápiás kezelésed egyébként egész jól halad annak ellenére, hogy az esetek nagy részében egyedül vagy vele hagyva – mondja, hogy elterelje a témát.
– Mhm.
– Talán meg kellene kérdeznünk az edződet, hogy nem tud-e átjönni valamikor, vagy időpontot kellene foglalnunk neked egy ipswichi orvoshoz. Az jobb lenne?
– Teljesen mindegy – rántom meg a vállam. – Bár kötve hiszem, hogy Brad ráérne mostanában átugrani a farmra.
– Akkor Ipswich. Legalább megmutatom, hova jártam középiskolába.
