Számkivetett || Fred Weasley ff.

44. Ki vagyok én?

2 hete úgy csinálunk mintha misem történt volna. Mintha egy normális család lennénk és nem történt volna meg az a sok rettenetes dolog. A két hét alatt egyszer sem hozták fel, hogy megöltem valakit. Nem is akár kit. Az igazi anyámat. Akit mindeddig megakartam ismerni és megakartam érteni, hogy miért hagyott el. És végül meg is ismertem, de hatalmasat tévedtem vele kapcsolatban. Azt hittem azért mondják, hogy veszélyes mert mondjuk nem vigyázott rám vagy esetleg halálfaló, de már értem, hogy miért mondták.

Egy szörny. Volt.

2 hete igazából csak enni megyek ki a szobámból, de azt is csak azért mert rámerőltették. Szerintem eddig egyszer sem voltam éhes mialatt itthon voltam és konkrétan 10 kilót fogytam. Ami persze nem látszott meg mert állandóan bő cuccokba voltam. És nem, nem volt melegem. Fáztam, állandóan. Pedig a leghúvösebb nap nyáron kb a 25 fok.

Csak bámulom az előttem lévő tányért de nem vagyok képes hozzá kezdeni. Mindenki más rajtam kívül eszik. Rajtam kívül mindenki normális. Csak én vagyok ilyen elbaszott.

- Nem eszel? - kérdezte óvatosan anya miközben vág egy falat húst és szájába helyezi.

- Nem vagyok éhes. - mondtam és közben éreztem a hányingert a torkomban.

- Sosem vagy mostanában éhes. - jegyezte meg szomorúan. - Valami baj van? Esetleg beteg vagy?

Úgy felment a vérnyomásom erre a kérdésre, hogy alig bírtam ki, hogy ne kiabáljak. Nem, nem vagyok jól ha nem tűnt volna fel. Az igazi anyám megkínzott, elvette az erőm egy részét és megakart ölni, de végül én öltem meg őt.

- Oh nem is tudom, mi baj lenne végülis? - mondtam szarkasztikusan. - Igazából csak a saját anyám meg akart ölni de balszerencséjére én öltem meg őt, majd pedig ti úgy csináltok mintha semmi nem történt volna. - szaladtak ki belőlem a szavak. Tudtam, hogy nem volt szép így válaszolni de már két hete bennem volt ez a stressz.

Anya arcán bűntudatot vettem észre, Lucius csak érzelemmentes arcal nézett előre és Draco pedig a szemét leszegezve nézte a tányérját. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem sírtam mióta haza jöttem és most olyan érzésem van, hogy ki kell engednem különben egyszer csak felrobbanok.

- Felmentem. - mondtam majd hangosan eltolva a széket a helyéről felálltam és egyből el is indultam.

Nem szóltak utánam. Tudták, hogy igazam van és inkább hagyták, hogy elmenjek. Felrohantam a lépcsőn egyenesen a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Ennyi kellett és szinte azonnal eleredtek a könnyeim. Kezemet arcomba temettem és lerogytam a földre. Őszintén nem tudom min sírtam, csak sírtam. Éreztem, ahogy egyre több levegőre lenne szügségem de nem tudok lélegezni. A tüdőm elnehezült, mintha egy mázsás téglát helyeztek volna rá. Utálom ezt az érzést, amikor mindent érzek egyszerre és nem tudok erről senkinek sem beszélni.

Felálltam és bevánszorogtam a fürdőbe és a csaphoz támaszkodtam és tükörbe néztem. Szinte napok óta nem aludtam többet 2-3 óránál ezért hatalmas karikát vannak a szemem alatt ami mellesleg most piros is a sírás miatt. Hajam kócos és ápolatlan, egy rakoncátlan kontyba van fogva. Bőröm fakó és rossz állapotban van, a nem alvás és evés miatt. Egyszóval borzasztóan nézek ki.

Tudom mi kéne most. De régóta nem tettem és tudom, hogy nem kéne de annyira jól esne most. Csak egyetlen egyszer és utána leállok. Megígérem.

Kihúzom a fiókot és kotorászni kezdek benne, de nem akad a kezembe amit keresek.

- Mit keresel? - szólalt meg mögöttem egy hang.

A szívemhez kapok ijedtemben és hátraugrok. Csak Draco az.

- Semmit. - mondtam egyhangúan.

- Jól vagy? - kérdezte gyanakodva.