Happened

26. fejezet ~ Mester és tanítvány

Pearl Clark

03. Október; Milánó, Olaszország

- Készen vagytok? - kopogtam be Vinc ajtaján, majd benyitottam. - Hű - emelkedett magasba a szemöldököm ahogy megláttam a vendégünket.

- Na, milyen? - fordult körbe, mint egy díva és egy hatalmasat kacsintott.

- Ajaj, azt hiszem túl sokat lógtál Vincenttel - legyintettem, majd magára hagytam a két pasit.

- Hé! - szaladt utánam Luigi. - Attól mert tőle kértem tanácsot, még nem langyultam be! Bocsi - nézett kiskutya szemekkel a háta mögött állóra.

- Nem gond - húzta el a száját a barátom. - Úgyse vagy az esetem.

Nem bírtam megállni röhögés nélkül, így jókedvűen dobtam végig magam a kanapán.

- Ne nevess, hanem mond meg az igazat! - magasodott fölém az amúgy sem apró termetű kapus. - Jó leszek így?

Elkaptam a nyakkendőjét - amit gondolom Vinc aggatott szegény fiú nyakába - magamhoz húztam és elkezdtem kibontani a csomót, miközben beharaptam a számat és félig lehunyt pillákkal néztem a szemébe. Mikor végeztem a bogozással, lassan kihúztam a fiú nyakából a felesleges anyagot.

- Enélkül sokkal jobb - búgtam, majd mikor láttam, hogy a kisfiú szemei elhomályosodnak és bőszen megnyalja az ajkát, nevetve eltoltam magamtól. - Így már tökéletes.

- Ez gonosz volt - húzta fel az orrát, de egy apró csókkal az ajkára azonnal felvidítottam.

- Mehetünk? - állt meg az ajtóban Vinc.

- Persze - kaptam fel a kistáskámat a komódról. - Ciao milánói éjszaka, jövünk!

Körülbelül negyedórán át kocsikáztunk a városban, mire megérkeztünk az előre megbeszélt helyre. Vincent volt a sorőrünk, aki a múltkori afférunk óta, ha tehette kerülte az alkoholt és ez legjobban akkor sikerült neki, ha magára vállalta a sofőr szerepét. Gianluigi idegesen tördelte a kezét, amit lefogtam.

- Emlékszel, mit beszéltünk? - néztem rá, mikor Vinc végre leparkolt.

- I-igen - nyögte ki idegesen a fiú. - Magabiztosság és cseppnyi titokzatosság.

- Úgy van - bólintottam rá. - Ugye bízol bennem, hogy sikerülni fog? - meredtem rá kérdőn, mert ha egy pici megingást is láttam volna rajta, azonnal haza mentünk volna. Nem akartam semmi olyat rá erőltetni amiben nem száz százalékig hisz.

- Azok után, hogy hallottalak a múltkor a telefonon keresztül flörtölni azzal a szerencsétlennel? Még az életemet is rád bíznám - vigyorodott el. - Arról nem beszélve, hogy Vincentet is...

- Oké - szakítottam félbe. - Most menj, majd nemsoká megyünk mi is - nyitottam ki a kocsiajtót majd szinte kilöktem rajta szerencsétlent.

Vigyázó szemekkel követtem az alakját a bejáratig, ahol minden gond nélkül bejutott egy kis baráti segítséggel. Mivel még nem volt nagykorú, így latba kellett vetnem a befolyásomat és néhány ingyen jegy ellenében beengedték a leendő Don Juanunkat.

- Eddig minden sima - dőltem hátra elégedetten.

- Komolyan mondom, te nem vagy komplett - rázta nevetve a fejét a barátom. - Szerintem neked anyakomplexusod van.

- Az kéne csak! - csattantam fel. - Nekem soha nem lesznek gyerekeim - jelentettem ki.

- Mi van? - fordult hátra hirtelen Vincent. - Ezt most miért mondod?