28. fejezet ~ Újra együtt

224 16 0
                                    

Pearl Clark

Október 04.; Milánó, Olaszország

Elkomorulva bámultam ki a repülőgép ablakán. Néztem a felhőket, amik vattacukorként terültek el

alattunk. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ráugrani egy ilyen pihe-puhának tűnő gomolyagra. Talán megtartana, de valószínűbb, hogy nem és karjaimat széttárva, halvány mosollyal az arcomon zuhannék a föld felé. Repülnék, ahogy már milliószor álmomban. Ide-oda csapkodó gondolataim visszatértek Milánóba. A búcsúzásra.

- Állj már meg! - kiáltott utánam Vincent, de nem hallgattam rá. Berohantam a szobámba és előhúztam a bőröndjeimet. Idegbeteg csapkodással kezdtem belegyömöszölni a ruhatáramat. - Hé - fogta le a kezemet a barátom majd magához húzott. - Le kell higgadnod - csókolt a hajamba.

- Tudom, de nem megy - ráztam meg a fejem keserűen. - Te nem hallottad Kate hangját. Összetört és van egy olyan érzésem, hogy annak a köcsög portugálnak köze van ehhez. De ha így van, akkor nincs olyan pontja a földnek, sőt az univerzumnak, ahol ne találnék rá és ne tépném ki a beleit a száján keresztül, hogy aztán vitustáncot járhassak rajta! - fogadkoztam mérgesen.

- Tudom, hogy mennyire szereted a testvéredet, de akkor se megoldás az amit csinálsz...

- Nem érdekel!

- Figyelj rám! - vette a keze közé az arcomat. - Nem azt mondtam, hogy ne menj utána, csak annyit kértem, hogy előbb beszélj a klubbal és búcsúzz el a fiúktól. Hidd el, ha nem teszed örökre bánni fogod.

Kellett néhány pillanat, mire felfogtam, hogy mit is mondott, de aztán sikerült valamelyest józanul végig gondolnom az érveit és igazat adtam neki. Izmaim elernyedtek és Vincent ebből rájött, hogy megadtam magam a szavainak.

- Jó kislány! - vigyorgott rám. - Így lesz időd normálisan bepakolni és reggel bemegyek veled a csapathoz.

- Nem is tudom, mit fogok csinálni nélküled? - mosolyogtam rá halványan. Leültem az ágyam szélére és tekintetem a földre szegeztem. - Olyan rossz volt hallani a hangját és tudni, hogy nem vagyok ott mellette, hogy segítsek. Miért kellett külön lennünk? Ha ott lettem volna vele... Áh - csaptam dühösen a párnámba. - Ez is apánk hibája. Soha nem szabadott volna ezt tennie. Kate nem olyan erős, mint én. Ő...olyan... - próbáltam keresni a szavakat, de nem találtam. Hirtelen ólmos fáradtság vett erőt rajtam.

- Tudom - guggolt le elém Vinc. - Ő fele annyira erős sincs, mint te, mert te mindig megóvtad őt mindentől. Ott voltál neki és most is ott leszel - simított végig az arcomon. - Most viszont dőlj le és aludj! Muszáj kipihenned magad, mert hosszú út áll előtted - takargatott be, miután sikeresen kihámozott a ruhámból.

- Itt maradsz? - pislogtam rá félálomban.

- Maradjak?

- Igen - leheltem és utolsó emlékként az maradt meg bennem, ahogy a hátam mögé csúszott és átölelt. Megnyugodva adtam meg magam a fáradtságnak.

(...)

- Ne csináld ezt velünk! - pislogtak rám kiskutya szemekkel a fiúk, mikor közöltem velük, hogy elmegyek.

- Végre egy ember akit mi is szerettünk - nézett rám könyörögve Monty, de sajnos nem tudott meghatni. Jó érzés volt tudni, hogy hiányozni fogok nekik, mert ők is a szívemhez nőttek, de Kate mindenkivel szemben elsőbbséget élvezett.

- Muszáj - néztem végig rajtuk utoljára. - Vigyázzatok magatokra! - villantottam rájuk egy halvány mosolyt majd a sorozatos ölelések és jókívánságok után kiléptem a folyosóra. Nehéz szívvel hagytam itt őket. Annyira megszoktam az önállóságot és a munkát, hogy elhatároztam, hogy felhívom az apámat, de mielőtt megtehettem volna, egy majd két méter magas forgószél csapódott nekem.

HappenedWhere stories live. Discover now