Négy fal között (THE MAZE RUNNER fanfiction)

2. fejezet - Emlékek nélkül

Yvonne

A fény bántotta a szemem. Kellett pár perc, míg ismét tisztán tudtam látni. Kissé megemeltem a fejem, hogy lássam, hol vagyok. Egy asztal szerűségen feküdtem, egy számomra ismeretlen szobában. Valószínűleg elvesztettem az eszméletemet, mert korántsem ott ébredtem, ahol az utolsó emlékképem szerint bolyongtam. Az egyetlen emlékem a növénnyel benőtt hatalmas falak, a sötétség, és a félelem voltak.
Megpróbáltam felidézni, hogy hogyan kerültem oda, de semmire sem emlékeztem. Mintha nem is lett volna múltam.
Egyszercsak lépteket, és emberi hangokat hallottam. Gyorsan kitapogattam az övembe rejtett tőrt, majd a hátam mögé rejtettem azt. Az ajtóban megpillantottam a hangok gazdáját, így gyorsan behunytam a szemem, és tettetem, hogy nem vagyok ébren.
- Rossz előérzetem van... Mégiscsak az Útvesztőben találtuk...- hallottam egy ismeretlen hangot - Mit szólnak majd ehhez a többiek?
- Nem tudom. Engem csak az érdekel, Alby mit szól.
Kiléptek a szobából azonban nem mehettek messze, mert hallottam a hangjukat.
Felültem az asztalon, és jobban szemügyre vettem a környezetem. Egy kis fából épített kunyhóban voltam. Körülnéztem. Az ajtó felől hangokat hallottam.
Imbolyogva, de felláltam. Védekezésképpen magam elé tartottam a tőrömet, majd elindultam a kunyhó ajtaja felé. Ekkor azonban egy barna hajú és szemű ázsiai fiú lépett be. Csodálkozva meredt rám, mikor tekintete először találkozott a felé szegezett fegyverrel.
- Nyugi...- védekezésképpen maga elé tartotta a kezeit, úgy közeledett felém. Hátrálni kezdtem, majd kirohantam a kunyhóból. Hatalmas falakat pillantottam meg. Hallottam a lépteit magam mögött, de ezzel nem foglalkozva tovább futottam. Egyszercsak megbotlottam valamiben, és pillanatok alatt a fűben fekve találtam magam.
A fiú egyre közeledett felém. A fejem lüktetett, és felállni sem időm, sem erőm nem maradt, ezért egyre távolabb csúsztam tőle. Ő egyet előre, én egyet hátra.
- Hé, nyugi... Semmi gond! - próbált megnyugtatni, azonban sikertelenül. Körénk egy csomó fiú gyűlt, én pedig ijedten méregettem őket. Néhányan rólam tettek megjegyzéseket, például ,,Thomas-nak nem kéne minden jött-mentet összeszednie!'' vagy ,,Biztosan megszúrták!'' Persze nem érettem mit akarnak ezzel mondani, de tudtam, hogy rám vonatkoznak.
Egy percre sem akartam szem elől téveszteni azt sok embert körülöttem, de a tekintetem akaratlanul is a minket bebörtönző hatalmas falakra tévedt. Egy kis tisztáson voltunk aminek az egyik sarkában egy erdő helyeszkedett el, a többi részén kunyhók és egyéb építmények álltak.
Az ázsiai srác lehajolt, felém nyújtva a kezét, amit elfogadtam, és ő segített felállni.
- Jól vagy? - kérdezte.
Bólintottam, de a tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el a hatalmas falaktól.
- Ho-hol vagyok? - kérdeztem megrökönyödve, még mindig a falakat bámulva - És mi van a falak mögött? - De a kérdésemre nem kaptam választ, mert a tömeg kettévált, és mindenki a felénk igyekvő fekete bőrű férfire figyelt.
- Azt hiszem én át is adom neked a szót - szólalt meg az ázsiai, mikor odaért a fekete bőrű is.
- Gyere - intett, s elindult az erdő felé. Egy darabig bámultam utána, majd gyorsan utána siettem.
- Alby vagyok - mondta mikor melléértem - Hogy hívnak? - kérdezte aztán.
- Ne-nem emlékszem... Semmire - suttogtam.
- Egyáltalán semmire? - érdeklődött.
Megráztam a fejem.
Pár perc csend állt be, némán ballagtunk tovább. Végül feltettem a kérdést ami már egy ideje foglalkoztatott.
- Mi van a falak mögött?
- Az Útvesztő. - A szavak hallatára emlékképek ugráltak a szemem előtt.
Sötétség...
Félelem...
Nyomasztó, sivár falak...
Az arcom egy másodperc leforgása alatt hófehér színt öltött.
- Jól érzed magad? - kérdezte Alby aggódó tekintettel.
Bólintottam, majd egy mély lélegzettel igyekeztem megnyugodni.
- Ho-hol vagyok? - néztem körül.
- A Tisztáson! Legalábbis mi így hívjuk.
- Hogyan kerültem ide? - érdeklődtem, ugyanis nem emlékeztem semmire, de arra főképp nem, hogy idejöttem volna...
- Minho és Thomas - a futárjaink -, az Útvesztőben találtak rád - ingatta fejét. Teljesen eszméletlen voltál, azt hittük halott vagy...
Nem válaszoltam.
Hogyan kerültem az Útvesztőbe?
- Nem értjük, hogyan élhetted túl. Az Útvesztő még egy futár számára is veszélyes, nemhogy egy...
- Várj! Kik azok a futárok? - kérdeztem értetlenül.
- A futárok, mint például Minho - és mivel nem tudtam, hogy ismernem kellene-e azt a bizonyos Minho-t vagy sem, így gyorsan helyesbített - tudod az ázsiai srác aki elől csaknem meglógtál vagy tíz perce...- bólintottam.
- Szóval a futárok mindennap bemennek az Útvesztőbe, és keresik a kiutat - fejezte be a mondatot Alby.
- Ti is... ti is úgy kerültetek ide ahogyan én?
- Nem. Minket az Alkotók küldtek ide.
- Kik azok az Alkotók? - Erre a szóra derengeni kezdett valami, de biztosra akartam menni.
- Ők küldek minket ide, és valószínűleg ők készítették az Útvesztőt is - vont vállat.
Ekkor egy kép ugrott be, amint egy nő azt hajtogatja, A veszett jó...
- Mióta vagytok itt? - kérdeztem, és valami rosszat sejtettem.
- Három éve. Engem küldtek fel először, aztán hónaponta jött egy újonc.
Bólintottam.
- És most hadd ismertessem veled a szabályokat! - folytatta - Mindenkinek van egy munkája, a Tisztás nem ingyenélőknek való! Aztán soha ne bántsd a tisztársaidat! Az utolsó pedig, hogy a kijutás a fő célunk! Először is, találunk neked valami könnyű munkát! A kertészet megfelel? - Eközben egy nagyobbacska kunyhóhoz értünk.
Bólontottam.
- Rendben. Akkor majd később bemutatlak a főnöködnek, de előbb oda kellene adnom valamit - folytatta, majd kinyitotta előttem az ajtót, és beléptünk. Kotorászott kicsit, majd egy kicsi, bőrfedelű könyvet nyújtott át.
- Mi ez? - kérdeztem gyanakodva.
- Amikor rádtaláltak, ezt szorongattad. Azt hiszem ez a te naplód - mondta, majd hozzátette - Nyugi, nem olvastunk bele...
Kinyitottam a könyvet. Az első oldalon semmi különös nem volt, csak egy monogram:
,,A.T Naplója'

- Nem, ez biztosan nem az én naplóm...- suttogtam, de Alby ezt már nem hallotta.

Később megismertem Chuck-ot, aki felállította a függőágyamat, azután pedig Alby elmondta mi merre van, és elkalauzolt a ,,főnőkömhöz'' Newt-hoz...
- Szia! - köszönt rám mosolyogva a szőke srác.
- Szia...- viszonoztam egy apró mosollyal.
- Szóval nálam fogsz dolgozni, Zöldfül!
- Ne hívj így! - emeltem meg kissé a hangom - Van saját nevem is... - aztán suttogva folytattam - Csak nem emlékszem rá...
Válaszul csak bólintott, mintha tudná milyen érzés, mikor még a saját nevedre sem emlékszel, nemhogy arra, hogy ki vagy...

A naplóban szereplő személy, ,,A.T'', valóban nem én vagyok...
Yvonne... A nevem. A nevem Yvonne!
- Jól vagy? - érdeklődött Newt, mikor látta, hogy csak bámulok magam elé.
- Eszembe jutott a nevem! - ragyogott fel az arcom - A nevem Yvonne!

Este, mikor a többiek meggyújtották a tábortüzet, nem is mentem oda hozzájuk. A függőágyamban feküdtem, és a naplót nézegettem.

,,Első nap
Úgy érzem, csak egy kísérleti nyúl vagyok. A kísérletek már ma elkezdődtek. Ha ez mindennap így megy, én ezt nem bírom. A furcsa vizsgálatok, injekciók, és tabletták minden erőmet felemésztik. Meg kell szöknöm!

A.T''

Az már biztos volt számomra, hogy A.T nem én vagyok... De akkor ki Ő?
Elmélkedésemből egy hang riasztott fel.
- Nem jössz oda a tábortűzhöz? - Az ázsiai srác állt mellettem. A fél arcát szinte elnyelte az éjszakai sötétség, de a többi részét narancsszínűre festette a távolban lobogó tűz.
Megráztam a fejem.
- Egyébként Minho vagyok - ajándékozott meg egy félmosollyal. Mondtam volna, hogy ,,tudom, Alby mondta'', de furán jött volna ki, így csak ennyit feleltem:
- Én pedig Yvonne.
Pár percig csenben hallgattuk a tűz rogogását, és a szél susogását, majd Minho leguggolt, hogy nagyjából egy szinten legyünk, és rámeredt az ölemben fekvő naplóra.
- Alby mondta, hogy semmire sem emlékszel. Segít emlékezni a napló? - bökött a fejével a kis könyv felé.
- Még mindig nem emlékszem semmire. - Kedvetlenül megvontam a vállam. - Mellesleg nem is az én naplóm.
- Hogy-hogy?
- Az első oldal, és a bejegyzések szerint - magyaráztam -, ez A.T. naplója. De az nem én vagyok.
- De ki az az A.T? - kérdezte.
- Nem tudom. De valószínűleg ismertem, ha magamnál szorongattam a naplóját...