Négy fal között (THE MAZE RUNNER fanfiction)

14. fejezet - Halálra ítélve

Yvonne

Csak néztem, ahogy a falak összezárultak előttem.

,,Valahogy kihozlak onnan!'' - ezek Rebecca szavai voltak.

Persze. Valahogy kihoz innen. Csakhogy az Útvesztőben nem lehet túlélni.

Felnéztem az egyre sötétedő égre. Vajon láthatom újra a napot?

Céltalanul kóvályogtam a falak között. És akkor meghallottam egy sirató hangját. Futni kezdtem az ellenkező irányba. És akkor majdnem beleütköztem egy másikba. Azonban az keresztülnézett rajtam, és egy üvöltés kíséretében kikerült. Nem értettem. Nem látott meg? Miért nem támadott rám?
Csak bámultam az egyre távolodó sirató után, majd elindultam utána.

Sokáig követtem és egyszercsak bement egy nyíláson.

Ez lenne a kijárat?

Nem időztem ott tovább. Csak céltalanul bolyongtam.
Aztán egy fal tövében nyomott el az álom. És elkezdtem emlékezni...

Felébredtem. Vakító fehérség. Hirtelen olyan volt, mintha lebegnék. Az elmém szinte teljes tudatlanságban úszott. Nem volt semmi emlékem, semmi gondolatom. Nem éreztem semmit. Nem érdekelt semmi. Csak léteztem.
Köd ereszkedett a tudatomra, mégis kellemes érzés töltött el. Majd hirtelen mindent elnyelt a sötétség, és olyan volt, mintha fojtogatnának. Öntudatlanul küzdöttem a tüdőmet égető érzés ellen. Levegőért kaptam. A tüdőmet elöntötte a friss levegő. Az első lélegzetvételem.
És bár nem emlékeztem semmire, egyetlen érzés mégis eljutott a tudatomig: élek!
Aztán minden felgyorsult. Idegen arcok sokásága villódzott a szemem előtt, majd...

Felébredtem. Újra az Útvesztőven voltam. Halálra ítélve. Csak álom volt. Mégis olyan valóságosnak tűnt, hogy tudtam, mindez megtörtént.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Fogalmam sem volt mióta vagyok ott. Talán egy, vagy két nap. Néha sétáltam, de az erőm elfogyni látszott. Már nem számoltam a napokat. A nappal éjszakába, az éjszaka nappalba hajlott.

Égett a torkom a szomjúságtól. Zsongott a fejem a fáradtságtól, így lefeküdtem egy fal tövében.

A büszkeségem gátja átszakadt, megeredtek a könnyeim. Majd újra megrohantak az emlékek. Énekelni kezdtem. Csak úgy. A hangom karcos és erőtlen volt.

Majd a könnyeim fátyola mögül egy távoli alak körvonalazódott.