Négy fal között (THE MAZE RUNNER fanfiction)

5. fejezet - Egy átlagos nap

Rebecca

Az Yvonnal való beszélgetés kifejezetten jót tett nekem. Kellemes érzés volt abba belegondolni hogy az a lány aki rajtam kívül még a tisztáson tartózkodik, nem egy idióta, hisztis liba. Kifejezetten megkedveltem, és habár nem jeltentettük ki, így is úgy éreztem hogy barátok lettünk.
Sajnos bele kellett törődnöm abba hogy Gally a főnököm. Az az idióta biztos élvezte, hogy megkeserítheti minden egyes napomat.

Épp egy újabb kunyhó építésével voltunk elfoglalva. De nekem jutott a legtöbb meló, mert a kunyhó tetejét kellett csinálnom. Gally állítása szerint azért ezt a feladatot kaptam, mert könnyű vagyok, így a kunyhó teteje megbír. Tartottunk egy kis pihenőt, és én ahogy voltam, elnyúltam a tetőn.
Egyfolytában Newt-on járt az eszem, és nem tudtam eldönteni hogy ez most jó vagy rossz. Amikor felültem meg is pillantottam őt, és képtelen voltam róla levenni a szemem, úgyhogy azzal a lendülettel lefordultam a tetőről, egyenesen a kemény földre.
Éreztem ahogy reccsen a hátam, és reméltem hogy valami komoly bajom lesz hogy megússzam a munkát. Forgott velem a világ és borzasztóan fájt a fejem, de legalább Newt nem látta hogy leestem arról a nyomorult tetőről. Egy darabig még feküdtem a fűben, aztán amikor újra érezni kezdtem a hátamat feltápászkodtam. Gally-t nem láttam sehol úgyhogy elkönyveltem annak hogy befejeztük a munkát. Körbenéztem a tisztáson, és láttam hogy mindenki az ,,étkezőnél" sorakozott, arra várva hogy Serpenyő befejezze a kotyvasztást. Így hát én is odaballagtam.

Gally az egyik asztalnál ült és éppen magyarázott valamit a többieknek. Odaléptem a hátamögé és amilyen erősen csak tudtam fejbe kólintottam. Ő a tarkójához kapott és felháborodva azt kérdezte:
- Ezt most miért?
- Olyan vicces az újjoncot az első munka napján fent hagyni a tetőn? Még is mit gondoltál, hogy olyan baromi vicces lesz? Hát hadd áruljam el, ha ezt azért csináltad hogy közröhej tárgyává tegyél akkor rosszul sült el mert nem látta senki. Még is mit gondoltál, hogy hogy fogok lejönni?Te idióta! Legalább szóltál volna hogy eljöttök kajálni! De nem! A méllyen tisztelt szemöldök uraságnak nem kell odafigyelnie arra hogy a beosztottjai hogy maradnak fent a tetőn! Ha megsérültem volna a te dolgod lenne bekalapálni azokat a nyomorult léceket! Ráadásul... - de sajnos nem tudtam befejezni a hegyibeszédet, mert elkészült az ebéd.
Levágódtam egy másik asztalhoz, és neki láttam az evésnek. Gally szúrós szemmel nézett rám, de engem nen érdekelt. Lefoglalt az hogy magamba tömjem az összes kaját ami a tányéromon van.

Thomas és Newt csatlakozott az asztalomhoz.
- Még is mi volt ez a kiabálás? - kérdezte meglepetten Thomas.
- Gally fent hagyott a kunyhó tetején, én pedig leestem és senki nem volt ott hogy segítsen.
- De azért jól vagy? - érdeklődött Yvonne, aki pont akkor huppant le mellém.
- Semmi bajom. Csak egy pillanatig azt hittem hogy soha többé nem tudom mozgatni a nyakamat.
- Gally nagyon rossz passzban van ma - állapította meg Thomas.
- Van olyan nap amikor nem ilyen? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nem rossz ember ő. Ki lehet vele jönni csak meg kell találni vele a közös hangot. - magyarázta Newt.
- Nem igazán érzem úgy hogy össze akarok barátkozni vele. - válaszoltam.
- Te tudod, de engem mai napig sem tekint barátjának, pedig én itt vagyok már egy hónapja. - mondta Thomas.
- De te legalább fiú vagy. - vetette oda Yvonne.
- Nehogy azt hidd hogy ez bármin is változtat.

Amikor befejeztük az ebédet, már nem dolgoztunk aznap többet. Felmásztam a kilátóba, és leültem, a hátamat a falának támasztva. Minden olyan gyorsan történt a tisztáson. Az egyik pillanatban még én vagyok az esetlen újjonc, a másikban pedig már meg is van az ellenségem. Csak meredtem magam elé, és a múltamon gondolkodtam.
,,Vajon várnak engem odakint?" - kérdeztem magamtól, majd végigtekintettem a tisztást körül vevő hatalmas falon.
Hallottam ahogy az építmény nyikorogni kezd. Valaki egyre feljebb jött. Vártam hogy mikor látom meg Gally mérges képét amit azért tolt fel hogy megöljön, de nem. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Newt jött fel.

- Miért jöttél ide? - kérdeztem egy kicsit mogorván.
- Láttam hogy szomorú vagy. Gondoltam rád férne egy kis társaság.
- Hát ami azt illeti...

Leült mellém.
- Fura hogy másodszor találkozunk itt - jegyeztem meg.
Ő csak szótlanul bólintott.
- Mi a baj? - kérdezte végül.
- Szerinted ha kijutunk innen, lesz még valaki aki vár ránk?
- Sajnos nem tudom. Valakinek lesz, valakinek pedig nem.
- Mi lehet a külvilágban? Mi lehet ott hogy ennyire elzártak minket tőle?
- Rebecca, nézd ha tudnám a kérdéseidre a válaszokat, megmondanám. De ezeket a válaszokat mi is három éve keressük.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Becsuktam a szemem, és összeszorítottam a fogaimat.
- Nincs kiút - suttogtam.
Newt megszorította a kezemet, és letörölte a könnyeket az arcomról.
- Ne aggódj Rebecca! Kijutunk innen.
- Hogyehetsz ebben ilyen biztos?
- Csak tudom és kész.
Rám mosolygott, majd feltápászkodott és elindult lefelé.
- Nem jössz? - kérdezte.
- Nem. Még egy kicsit maradnék. - válaszoltam.

Amikor Newt leért, a fejemet neki támasztottam a korlátnak, felnéztem az égre, és mindössze egy gondolat jutott az eszembe:
,,Milyen jó hogy ő, itt van és segít!"

Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Az ég sötétedni kezdett, a falak bezáródtak. Már majdnem mindenki az ágyban volt.
Megjelentek a csillagok. Ahogy felnéztem rájuk egy apró emlékfoszlány ugrott be.
,,Kis koromban is nagyon szerettem őket nézni! De nem egyedül...hanem a... bátyámmal."

- Te jó ég! Volt egy báyám! Vajon még él?
Egy borzongás futott végig a hátamon. A szám elé kaptam a kezeimet, és kimeresztett szemekkel bámultam az egek.
- Rebecca! Rebecca ott vagy? - hallottam Alby hangját.
- Igen!
- Ne maradj ott sokáig! Ki kell aludnod magad, ahhoz hogy holnap dolgozni tudj!
- Jó! Nem sokára lemegyek! - kiáltottam vissza.

Pár perc múlva már az ágyamban fekve gyönyörködtem a csillagokban, majd hamarosan elnyomott az álom.