Egy csepp magány, egy csésze kávé BEFEJEZETT

54. Fejezet

– Az álmomban, te... Meghaltál. – túrtam idegesen a hajamba. – Kihullott a hajad, holt sápadt voltál és ez a láz... A leukémia kezdeti jele is lehet. – nyeltem nagyot, mire az ő arcárul eltűnt az idegesség.
– És a megfázás kezdeti jele is. – mosolyodott el. – A tudatalattid összerakott egy álmot, ezt nem jelenti azt, hogy beteg vagyok. – rázta a fejét.

– Shawn, hát nem érted? 

– Öhm, nem igazán...– túrt bele a hajába.
– Shawn...– temettem az arcomat tenyerembe újra.– Lehet, hogy beteg vagy...
– Hé Dor, ez csak egy álom volt. Nem jelenti a valóságot, de ha attól jobban érzed magad, akkor elmegyek a kivizsgálásra.
– Még szép, hogy elmész!– néztem fel.– Az életedről van szó.
– Nem kell idegeskedned, jól vagyok. Nézd, a lázam is lement.– tette kezem mosolyogva homlokára.
– Rosszabb vagy, mint egy kisfiú.– nevettem el magam.
– Tudom.– dobta magát hanyatt az ágyon, majd fejét felém fordította.– Mennyi az idő?
– Még csak fél egy, ötig bőven tudunk még aludni.
– Hmm...– morgott egyet, majd behunyta a szemeit és aludt tovább.

Én nem tudtam aludni, ezután az álom után nem is csoda. Mi van, ha tényleg beteg? Mi lesz, ha elveszítem? Nem tudnék nélküle élni... Túl fontos ő nekem, mindennél fontosabb, még most sem tudom, hogy, hogy történhetett, hogy pont engem öntött le akkor. Eszméletlen nagy véletlen és szerencse is volt egyben, bele sem merek gondolni, mi lenne velem nélküle.Nem tudom, hogy tudtam nélkül. Egy hónapja még egyedül éltem az életem, most meg itt fekszem Shawn mellett, aki nyugodtan szuszog, mit sem sejtve arról, hogy épp őt nézem. Túl tökéletesek a vonásai, úgy érzem, ha hozzáérnék az állához, elvágná ujjaim. – kissé aggódó, túlgondoló és túlzó gondolataimon elmosolyodtam, majd lehunytam szemeim és átadtam magam az édes álom csábításának.

– Dor, kelj fel.– hallottam Shawn rekedtes hangját. Szemeim szinte azonnal kipattantak, majd szorosan átöleltem őt.

– Nem akarlak elveszíteni. Soha.– vezettem ujjaim a hajába és szívtam be mélyen illatát.
– Nem fogsz.– viszonozta az ölelésem.– Sosem hagynálak el.
– De mi van, ha...
– Dor, nincs mi van, ha.– tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.– Ha úgy akarod leélni az életed, hogy folyton azon gondolkozol, hogy mi van, ha, akkor örökké bánni fogod az egészet, ha idős leszel, azt lesz a kérdésed, hogy mi lett volna, ha... Ez egy ördögi kör, nem tudsz kijönni belőle, ha egyszer belekerülsz. Mi van, ha ezek az utolsó perceink élve, mert mindjárt itt a világ vége? Mi van, ha az a toll onnan az asztalról legurul és a tinta kékre festi a fehér padlószőnyeget?– gesztenyebarna szemei mélyen kék íriszeimbe fúródtak. Mintha egy szoros kötél tartott volna, semmi sem tudta volna megszakítani a köztünk lévő szemkontaktust.– Mi lenne, ha most megcsókolnálak?– mosolyodott el monológja végén.
– Boldog lennék.
– Most nem vagy az?
– Nincs arra szó, hogy mit érzek akkor, amikor veled lehetek.– amint kiejtettem a szavakat, ajkaim még szinte be sem fejezték a mozgást, Shawn már meg is szüntette a köztünk lévő távolságot.– Szeretlek.
– Én is téged.– nézett rám pimaszul, majd levette pólóját.

– Remélem azért vetted le, mert öltözni készülsz.– tettem karba kezeim.

– Ami, azt illeti nem.– nevetett.– De értettem a célzást,– tette fel kezeit védekezően– mentem öltözni.– Amúgy Dor, ilyenkor nagyon tudunk utálni.– rázta a fejét rosszallóan, miközben száját félmosolyra húzta.
– Tudunk? Nem értem a többesszámot.– ráncoltam a szemöldököm.
– Én és ő.– mutatott az ágyékára egy kaján vigyor kíséretében.
– Perverz disznó.– vágtam hozzá egy párnát, mivel az került először a kezem ügyébe.

– Hé!– nevetett fel, ahogy a párna mellkasának csapódott.– Rendben Dorothea, most meg vagyok sértődve.– ment a ruhái felé megjátszott méreggel az arcán.