Vampire Knight HUNTING ✅ (Befejezve)

2.Fejezet

Üdvözlégy újra itthon!

(Yuuki szemszöge)

A Kurosu akadémiát a bátyámmal nem egyedül hagytuk el. Ruka Souen, Hanabusa Aido és unokatestvére, Kain Akatsuki is velünk tartottak. Akatsuki csöndes, vörös hajú, nagydarab, nemes vámpír volt. Mint mondtam Aido unokatestvére. Aido szőke, alacsonyabb, mint Akatsuki, hangos és néha feletébb idegesítő. Szintén nemes vámpír. Ruka, az egyetlen nő velem együtt. Vele cseveghettem női témákról, tehát nem voltam egyedül. Mondjuk Kaname- val voltam, tehát ígyse, úgyse lettem volna magányos. Ruka barnás hajú, vékony, velem egymagas lány. Rengeteget tudott veszekedni Aido- val és észrevételem szerint igencsak jó kapcsolatban volt Akatsuki- val.

->A tiszta vérűeknek és a nemeseknek vannak különleges képességeik. Nekünk is voltak. Kaname és én a földet tudtuk irányítani és bármit össze tudtunk zúzni a puszta akaratunkkal. Mármint ő. Nekem ezeket még meg kell tanulnom. Akatsuki a tüzet tudta létrehozni és irányítani, Aido pedig a jeget uralta kénye kedve szerint. Ruka- nak is megvolt a maga ereje. Bárkit,bárkivel össze tudott ugrasztani. A legjobb barátokból is ellenségeket csinált, ha úgy tartotta kedve. Ezek a képességek segítettek minket a Rido nagybátyám ellen vívott harcban.

A hazafele úton nem volt semmi probléma. Kaname ugyan hallgatagabb volt, mint mi, de azért beszállt néhány velem folytatott beszélgetésbe, vagy egy- egy Aido- val vívott szócsatámba. Aido volt az egyetlen, aki nem tudta megszokni, hogy nem Yuuki Kurosu a nevem, hanem Yuuki Kuran. Egy alkalommal, amikor Kurosu- nak szólított, Kaname úgy nézett rá, mintha meg akarná gyilkolni Aido- t a tekintetével.
- Pardon, Aido?
- Kaname! Hagyd őt. Kell egy kis idő, amíg megszokják a név változást- vettem védelmembe fajtársamat.
- Ne védd őt Yuuki. Meg kell tanulnia a rendet. Te nem vagy Kurosu. Az a név csak azért volt, hogy megvédhessünk téged. Te mindig is Kuran voltál. Ezt vésse az eszébe mindenki- szólította fel az útitársainkat Kaname bátyánk.
- Bocsánatát kérem Kaname úrfi! És az önét is Yuuki Kuran úrnő!- ereszkedett térdre Aido.
- Semmi baj Aido! Tudom, hogy nehéz most megszoknod. Majd kialakul. Hidd el- biztattam.
Majd hátat fordítottam neki és Kaname- hoz futottam. Megragadtam a kezét és így mentünk tovább.

Utunk legnagyobb részét félhomályos erdőkön keresztül tettük meg. Bármennyire is hozzászoktunk már, annyira nem bírtuk a nap fényét, hogy félnapokat tegyünk meg alatta. Hamar megégtünk volna és a szemünknek sem tesz olyan jót. Eltompítja az érzékeinket. Csak a szaglást nem tudja. Néhányszor megéreztük egy- egy ember vérének szagát, de nem zavartattuk magunkat különösebben.

Egy nap alatt hazaértünk. Fáradtak voltunk, de mivel beköszöntött az éjszaka, ismét feltöltődtünk életerővel. Az emberek számára este 6 óra volt, mire a kastélyhoz érkeztünk. Kaname úgy gondolta, hogy amíg megtanulom kordában tartani az erőmet és megtanulom a vámpír élet minden szabályát és fortéját, addig a barátaink a kastélyban maradnak, hogy ne kelljen annyit kocsikázniuk a kastélyhoz.

Hazatérésünkkor az volt Kaname első dolga, hogy körbevezetett engem. Mivel kiskoromban csak a földalatti termeket ismertem, nem voltam tisztában, hogy mi van a felszínen.

A felszín felett a kastély két szintes volt és mint a föld alatti járatok is, hatalmas nagy. Az alsó szinten volt a könyvtár, a bálterem, a nappali és a konyha. Felettük voltak a hálótermek. Minden hálóból nyílt egy fürdőszoba. Kaname dolgozó szobája is az első emeleten volt. Rögtön a hálója mellett. Az én szobám is Kaname hálója mellett volt. Nem akart túl messzire költöztetni magától. És amikor megszülettem, akkor is azt a szobát kaptam, de mikor kiderült, hogy veszélyben vagyok, leköltöztettek a földalatti termekbe.

Én csak azokra emlékszem. Azok sem voltak kicsik, de nem szerettem őket. Nem volt rajtuk ablak. Csak a csillárok nyújtottak fényforrást. A kinti világot mindig is csak könyvekben láttam és Kaname meséiből képzeltem el. Még Kaname is mindig úton volt, amikor kicsik voltunk, de ha otthon volt, az összes idejét velem töltötte. Már akkor is nagyon szerettük egymást elhatároztuk, hogy ha felnövünk össze fogunk házasodni. Kíváncsi vagyok, hogy Kaname ezen szándéka, még nem múlt- e el. Az enyém biztosan nem. Én lennék a legboldogabb, ha Kaname megkérné a kezemet és feleségül venne. De ez esélytelen. Kaname túl elfoglalt. Nincs rám ideje.

Becuccoltam a szobámba és elkezdtem felmérni a terepet. Természetesen a hálókkal kezdtem. Mindegyik ugyanolyan volt. Egy francia- ágy, Tv, íróasztal, erkély, hatalmas ablakok, hosszú sötétítőfüggönyök és padlószőnyeg állt bennük. Kiegészítőként kanapé, fotelek, hifitorony és sok könyves polc is volt. A könyvespolc értelmét nem láttam, hiszen lent volt a könyvtár.

A fürdőszobák is nagyjából hasonlítottak egymásra. Mindegyikben volt egy hatalmas fürdő- kád, egy zuhanyzó, mosdó és a WC.

Kaname dolgozó szobájába nem mentem be, mert pár lépés távolságból is hallottam, hogy telefonál. Ahogy minden szobában, ott is volt vezetékes telefon. Kaname biztos fontos dolog miatt telefonált, ezért nem zavartam meg. Inkább lementem az alsó szintre és ott kutakodtam tovább. A bálterem hatalmas volt. A végében két trónnak tűnő kényelmes ülőalkalmatosság díszelgett. A könyvtár tele volt könyvekkel, a kényelem kedvéért volt benne két kanapé és közöttük egy dohányzóasztal is. A konyha is nagy volt. Tele finomabbnál finomabb ételekkel.A nappali is úgy nézett ki mint egy hálószoba. TV, kanapék, fotelek, hifi és az ehhez hasonló holmik.

Érkezésemkor nem szúr szemet, hogy van még egy edzőterem is. Ott kondigépeket találtam és egy ajtót, ami kivezetett egy edzőpályára. Valószínűleg itt gyakorolhatták a mágiát és edzették magukat a harcokra. A szabadtéri edzőpálya körül széksorok voltak. Régen arra szolgálhatott, hogy versenyeket tarthassanak itt.

A birtok azon része nem izgatott annyira. Inkább a kert és a szirti pavilon tetszett. A pavilonból egyenesen a tengerre lehetett nézni. Kicsivel lentebb a tengerpart széles, hosszú sávja húzódott. Gyönyörű volt. Főleg ilyenkor éjszaka, amikor a hold fénye ragyogott a vízen. Elmélkedésemből bátyám riasztott fel.
- Nos, Yuuki? Hogy tetszik a birtok? Ilyenre emlékszel?
- Nem. Nem igazán. Én ablak nélküli szobákra emlékszem és kevesebb levegőre. Na meg a szobák is kisebbek voltak. És arra is emlékszem, hogy te mindig velem voltál amikor itthon tartózkodtál- léptem közel hozzá, mire ő gyengéden átölelt engem.
- Tudom. Te a föld alatti helységekre emlékszel. Azokhoz a termekhez egy rejtett ajtó vezet. Most már csak én tudom, hogy hol van az az ajtó, de megígérem, hogy neked is megmutatom majd, ha titokban fogod tartani- súgta a fülemben, mire én megborzongtam.
Mindig ezt csinálta velem. Nem zavart különösebben, de mindig jót mulatott a reakciómon. Akár hányszor tette ezt velem, annyiszor pirultam bele.
- Várni fogom, hogy megmutasd. És tudod jól, hogy én megtartom a titkainkat. Nem vagyok pletykás- vágtam be a durcát.
- Tudom. Ezt is szeretem benned. Na gyere. Ideje lenne enni is valamit. Éhes vagyok. Hát te?- karolta át a derekamat és az ebédlő felé irányított.
- Én is annyi ideje csillapítottam éhségemet, mint te. Tehát nekem is kilyukad a gyomrom. De én szomjas is vagyok- közöltem vele.
- Értem. Kibírod, a vacsoráig, vagy most rögtön kérsz- nézett le rám komoly szemekkel.
- Kibírom. Miért? Mi lenne ha nem?- kíváncsiskodtam.
- Akkor most rögtön csillapíthatnád szomjadat a véremmel- állt szembe velem.
- Akkor nem bírom ki. Most azonnal inni akarok- tereltem a csapdámba Kaname- t.
- Ahogy óhajtod Yuuki. Igyál!- térdelt le elém.
- Bátor vagy- hajoltam közel a nyakához. Kivillantottam éles agyaraimat, hogy izgalmasabb legyen a játék. Megízleltem Kaname finom bőrét, de nem haraptam bele, hanem inkább megcsókoltam. Kaname tágra nyílt szemmel lesett, miután elvontam számat a nyakáról és a szemébe néztem.
- Yuuki mi tör...- kérdezte volna, de mutatóujjamat az ajkaira helyezte, ezzel belé folytva a szót.
- Ne becsülj ennyire alá, kérlek. Ébredésem óta ugyan nem sokat voltam vámpír, de vannak olyan dolgok, amiket magammal hoztam gyermekkoromból. Ez is pont ilyen. Tudok uralkodni az ösztöneimen. Kérlek bízz bennem- megfogtam a kezét és felhúztam a földről.
- Tudom. Egy percig sem kételkedtem benned. Ám tudod jól, hogy minden kívánságodat teljesíteni fogom. Mindent meg fogok adni neked, amit csak akarsz. Ezt jól jegyezd meg- megint átölelte a derekamat és megpuszilta a fejem búbját.

A pillanatunkat a gyomrunk korgása zavarta meg. Mindketten szinkronban adtunk hangot éhségünknek. Nevettünk is egy jót és ismét az ebédlő felé vettük az utunkat...