ÁL(OM)PÁR

XXIV. Napkelte

Szokásom szerint menekülök a problémák elől. Ahogyan mindig is tettem.

Rendszerint próbálom olyan embernek mutatni magamat a külvilágnak, aki igenis kitartó és erős. Aki nem futamodik meg. Pedig ez hazugság. Az igazság az, hogy sosem küzdök eléggé azért, ami fontos nekem. Valamiért mindig meghátrálok és keresek valami indokot, ami miatt elkönyvelhetem magamban, hogy a könnyebbik út volt a helyes döntés.

Pont mint most.

Azzal, hogy közöltem Patrickkel, hogy nem akarom, hogy többé közöm legyen hozzá, rengeteg mindent elcsesztem, de nem tehetek róla. Kezdett a helyzet elég durva lenni, és választanom kellett. Választanom kellett, hogy a fiú mellett maradok-e továbbra is vagy inkább ellököm magamtól. És mivel már egyre több közünk lett egymáshoz az elmúlt időszakban, úgy döntöttem, megfutamodom ismét és inkább csak csendben végigsírom az első éjszakámat San Juanban.

Abban az ágyban, amiből csak úgy árad még mindig Joey és Patrick parfümjének az illata, ezzel is emlékeztetve minden egyes levegővételemnél, hogy milyen egy szar alak vagyok.

De az a helyzet, hogy meg is érdemlem. Mert folyamatosan hazudok azoknak az embereknek, akiket a világon a legjobban szeretek és akik a legfontosabbak számomra, és mert cserbenhagytam egy szintén nagy szereppel rendelkező fiút az életemben.

Órák hosszat forgolódom az ágyamban. Képtelen vagyok bármit is tenni, pedig annyi mindent mondanék és csinálnék legszívesebben egyszerre.

Először is beszélni szeretnék végre őszintén Joeyval még akkor is, ha nem értené meg a helyzetemet. Igen, tisztában vagyok a helyzet súlyával, de úgy érzem, hogy már nem bírok sokáig színlelni. Egyszerűen ez már túl sok nekem. És tudom, hogy nagyon csalódott és mérges lenne. Sőt, valószínűleg még meg is utálna egy időre, miután kitálalok neki mindenről, de igazán megérdemelné a teljes igazságot. Főleg, hogy egy olyan dologról hazudtam neki hetekig, ami mostantól már nem is aktuális az én hibámnak köszönhetően.

Aztán pedig találkozni akarok Johnnyval is - az egyetlen barátommal, aki még soha nem hagyott cserben és mindig támogat, ha kell -. Csak le szeretnék vele otthon menni a partra, leülni a homokba és hallgatni őt a rosszabbnál rosszabb poénjaival együtt. Egyszerűen csak szükségem van rá. Nem akarok vele Patrickről beszélgetni, nem akarom, hogy szóba kerüljön Chase meg a barátai. Nem akarok semmi és senki olyannal kapcsolatos dologról beszélni, ami és aki összeköthető a hazugságaimmal, szimplán csak elmélkedni szeretnék az óceán mellett mindenféle kis semmiségekről a legjobb barátommal. Pont, mint régen.

Én csak érezni szeretném, hogy minden rendben van. Hogy minden a régi.

Viszont bármennyire is elkerülnék legszívesebben minden egyes Patrickhez kötődő témát, egy részem vele is szeretne beszélni. Ki akarom ráncigálni a szomszéd szobából és közölni vele, hogy tévedtem azzal kapcsolatban, amit nemrég mondtam neki. Egyáltalán nem szeretném, hogy idegen legyünk egymás számára. Hogy is akarhatnám, ha időközben beleszerettem? Ha legszívesebben vele tölteném minden egyes szabad percemet, és ha a hét mindegyik napján azt kívánom, bár ne lenne ilyen nehéz a helyzetünk. Hogy bár olyan könnyen menne minden köztünk is, mint a hazudozás a haverjai előtt.

Nagyot sóhajtva fordulok át a másik oldalamra, hátha ezzel megoldódik a problémám, de mindössze csak annyit érek el, hogy még erőteljesebben érzem Patrick illatát a párnámon, hisz pont ott fekszem, ahol ő is órákkal ezelőtt.

Mielőtt közöltem volna vele, hogy nem akarom, hogy többé közünk legyen egymáshoz.

Napkelte után szinte egyből kikelek az ágyból, mert úgy érzem, képtelen vagyok tovább maradni. Ráadásul felesleges is lenne, hisz az éjjel egyetlen percet sem sikerült aludnom annak ellenére, hogy elképesztően fáradt voltam.